hu | fr | en | +
Accéder au menu

Szivárgó titkok

1962 októberében hajszál híján kitört az atomháború. Nem sokkal a félidős választások előtt John F. Kennedy elnök még azt hajtogatta, hogy a szovjetek sosem fognak támadórakétákat telepíteni Kubába – ha mégis, az nem maradna retorziók nélkül. Moszkva ennek ellenére nemigen zavartatta magát, de nem tudta eldönteni, hogy az amerikai nyilatkozatok csak meg akarták nyugtatni a választókat vagy valódi figyelmeztetések. A hírszerzés (vagyis a titkosszolgálatok) tette egyértelművé a két vezető szándékait, akiknek így lehetőségük nyílt megoldani a válságot. Amerika meglebegtette, hogy mindenképpen jóváhagyja – persze csak később és diszkréten – Moszkva egyik követelését: a Törökországban felvonultatott NATO-rakéták visszavonását. Nyikita Hruscsov pedig bizalmas levélben jelezte Kennedynek: amennyiben az USA kötelezi magát arra, hogy nem szállja meg Kubát, ő is visszahívhatja a rakétákat a szigetről anélkül, hogy csorba esne a tekintélyén. (1)

JPEG - 30 kio

Vajon a WikiLeaks által kiszivárogtatott információk a háborúkat elkerülni segítő diplomáciában okoznak fennakadást – ahogyan 1962-ben is – vagy ellenkezőleg, abban a diplomáciában, amely elősegíti a háborúkat? Ugyanis a titkok kiszivárogtatását e második esetben sokszor nem tekintették túl nagy problémának. Amikor a német katonák kiötölték a szerb Potkova-tervet, hogy megindokolják a koszovói háborút vagy amikor a Pentagon iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos handabandázásától visszhangzott a New York Times, a Fehér Ház nem követelt különleges megtorlást…

Néhányan azt állítják: ha kiderül, hogy X. Y. egy amerikai nagykövetségen tett látogatást, az veszélyeztetheti a látogató életét. Ám ha az adatok nyilvánosságra hozatala valós kockázattal járna (még egyetlen ilyen jellegű áldozatot sem tartanak számon), hogyan őrizhették ennyire rosszul a titkot (ld. Felix Stalder cikkét)? És mi a helyzet a politikai kockázatokkal? A francia szocialista vezető, aki 2006-ban közölte George W. Bush küldöttjével, hogy Párizs „túl nyíltan” helyezkedett szembe az iraki háborúval (François Hollande) vagy az a politikus, aki vigyorogva jegyezte meg, hogy a két ország viszonya „mindig is jobb volt olyankor, amikor a baloldal volt hatalmon” (Pierre Moscovici), bizonyára jobban örült volna, ha ezek a beszélgetések inkább évtizedek múlva kerülnek nyilvánosságra.

Egy nagykövet mégsem közönséges hírnök csupán. Hatékonysága abban nyilvánul meg, hogy eltúlozhatja azon személyek támogatását az országában, akikkel találkozik. Pedig az amerikai diplomaták állítólagos tárgyalófelei még csak el sem ismerték a nekik tulajdonított szavakat. Elterjedésükhöz, úgy tűnik, elegendő volt, hogy látszólag igazságnak tűnjenek, vagyis klappoljanak... azzal, amit már amúgy is gyanítani lehetett.

Amerika sokat emlegetett biztonságáról pedig csak annyit: Robert Gates, az amerikai védelmi miniszter vidáman jegyezte meg a Pentagonban november 30-án tartott sajtótájékoztatón: „Minden kormány, amely az Egyesült Államokkal tárgyal, azért teszi, mert érdeke fűződik hozzá. Nem azért, mert szeret minket, nem azért, mert megbízik bennünk, és nem is azért, mert azt hiszi, képesek vagyunk titkot tartani.”

Serge Halimi

Makádi Balázs

(1Graham T. Allison, Essence of decision. Explaining the Cuban Missile Crisis [A döntés lényege. A kubai rakétaválság magyarázata], Little Brown and Company, Boston, 1971

Megosztás