Ha csak halogatjuk a fontos döntéseket, majd végképp kifutunk az időből, akkor kényszerülünk arra, hogy a rossz és a még rosszabb közül válasszunk. Kilenc nappal a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után George W. Bush elnök például már urbi et orbi fenyegetőzött: „Aki nincs velünk, az a terroristákkal van”. Két háború következett, előbb Afganisztánban, aztán Irakban. Az eredményeket ismerjük. Maliban ismét – és sürgősen – dönteni kellene két rossz között.
Mert tényleg nem elfogadható, hogy sötét és maradi ideológiák nevében fegyveres bandák fenyegessék a déli lakosságot, miután az északiakat már terrorizálták? Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a lakosság védelme és a politikai ellenfelek kriminalizálása (az afgán tálibokat azonosították az ópiumkereskedelemmel, a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőket, a FARC-ot a kokainüzlettel és a túszejtéssel) gyakran csak ürügy a katonai beavatkozásra, miközben a valós okok sokkal inkább a neokolonializmus logikájának felelnek meg – ráadásul még rosszul is végződtek.
Húsz hónappal Oszama bin Láden meggyilkolása után az al-Kaida még mindig aktív. A tálibok jobb formában vannak, mint valaha. Amint a volt francia miniszterelnök, Dominique de Villepin aláhúzta, „a terrorizmus állandósult gócai – Afganisztán, Irak, Líbia, Mali – gyakran kapcsolatban állnak egymással, egyesítik erőiket, sőt egyre gyakrabban kiterjesztik és összehangolják akcióikat”. (1) Ezek alapján úgy tűnik, minden egyes nyugati erőszakos beavatkozás a legradikálisabb dzsihádista csoportok malmára hajtja a vizet, melyek vég nélküli konfliktusokba rángatják bele a nyugati ellenfeleiket, ahol azok végül is kimerülnek. A Maliban zajló háborút a líbiai fegyverarzenál táplálta; lehetséges, hogy maholnap újrahasznosítják majd a fegyvereket és a fegyvereseket is, egy következő afrikai konfliktusban.
Hogy igazolja hazája katonai szerepvállalását, François Hollande kijelentette: „Franciaország mindig ott lesz, ahol egy szabadságban és demokráciában élni akaró közösség – ez esetben Malié – jogai veszélybe kerülnek”. Egy ennyire esztelenül széles körű célkitűzés mindenképpen beleütközik abba a ténybe, hogy a probléma nem csupán Észak-Mali „visszahódítása”, hanem az ottani biztonság tartós garantálása a tuaregek legitim követeléseinek figyelembe vételével.
És ez még csak a kezdet… Később foglalkozni kell majd a legnagyobb homályban köttetett katonai szövetségekkel, az afrikai határok fellazulásával. El kell majd ismerni, hogy az államhatárok megkérdőjeleződése közvetlen következménye a neoliberális politikának, amikor szisztematikusan legyengítették az államokat, földönfutóvá tették a parasztokat és csavargóvá a katonákat. A nyugati (vagy ma már kínai) vállalatok viszont épp a gyenge államok miatt képesek olcsón hozzáférni a fekete földrész ásványkincseihez. Majd el kell ismerni: a határokon átnyúló drog- és fegyverkereskedelem, a túszokkal való üzérkedés nem az afrikai közvetítőket gazdagítja, és a fogyasztás sem az afrikai piacokra számít. És végül be kell látni azt is, hogy a gyapot világpiaci áresése tette tönkre a mali parasztokat, és hogy a Száhel-övezet kiszáradását a globális felmelegedés gyorsította föl.
És ez csak egy részleges leltára – mely egyébként általában senkit sem érdekel – a probléma gyökerének. De nem nehéz belátni, hogy amikor Malit egy idegen hadsereg fogja „felszabadítani”, akkor ezeket a problémákat nem fogja megoldani, így egy következő konfliktus már előre kódolva van. Ennek során – erre akár fogadhatunk is – újra rákényszerülünk majd a „választásra”. Miután elmagyarázták nekünk, hogy nincs más választásunk.