Rá lehet-e venni egy kormányt, hogy visszavonja a hatalmi szervei által már meghozott döntést? Nem is olyan régen, Franciaországban a válasz magától értetődő volt. Amikor szembesültek egy hosszú ideig tartó, elszánt és szervezett társadalmi mozgalommal, amely hatalmas tömegeket vitt ki az utcára, a vezetők képesek voltak visszavonulót fújni. Ez azt mutatta, hogy a lakosság képes hallatni a hangját a választási időszakokon kívül is, a demokratikus élet nincs leszűkítve a választásokra. A legkülönfélébb tervek merültek így el a feledés homályába: a magániskolák autonómiájáról szóló törvény 1984-ben, az egyetemi szelekcióról szóló törvény 1986-ban, a szakiskolai tanulók munkaszerződésének (CIP) terve 1993-ban, vagy a „Juppé-terv” 1995-ben... Néha egy-egy népszerűtlen reform támogatójának le is kellett mondania, mint Alain Devaquet felsőoktatási miniszternek 1986–ban vagy Claude Allègre nemzeti oktatási miniszternek 2000-ben.
„Ellenállni az utcának” politikai bátorság?
De az első munkaszerződés (CPE – contrat première embauche) elleni 2006-os sikeres tiltakozás óta semmi ilyesmi nem történt. Nem számít, hány tüntető van, nem számít a stratégia, rendezett-e vagy erőszakos-e a felvonulás, az ülősztrájkok, az egyetemfoglalások vagy más látványos akciók, egyik kudarc követi a másikat: 2007-ben az egyetemi autonómia ellen, 2010-ben a nyugdíjakért, 2016-ban az El Khomri–törvény vagy 2017-ben a Macron-rendeletek ellen, 2018-ban a szoftver alapon kiválasztott felsőoktatási felvételi, a Parcoursup ellen... Azóta a „Thatcher-modell” van érvényben: a kormány nem hátrál meg. Még a szeméthegyek, a benzin nélküli benzinkutak, a törölt vonatjáratok, a bezárt tantermek és a lezárt utak láttán sem. Elviselik a zűrzavart a metróban és a heti vagy mindennapi tüntetéseket is. Amikor pedig a helyzet tarthatatlanná válik, akkor rekvirálják a rendőröket és a katonákat, az elnyomás megszokottá lett. A kemény fellépés még a köztársasági hatalom attribútumává is vált: mintha az „ellenállni az utcának” államvezetői érzékről, politikai bátorságról tanúskodna.
Így például Édouard Philippe volt miniszterelnök büszkén mesélhette egy menedzser főiskola hallgatóinak: „Soha nem lehet tudni, melyik lesz az utolsó csepp. (...) 2017-ben bevezettünk egy új „munkaügyi rendeletet”. Azt mondtam magamban: „Ez borzalmas lesz”. Mert emlékszem a [másfél évvel] korábbi munkatörvénykönyv megváltoztatásakor a hatalmas tüntetésekre, a maximális feszültségre. De beterjesztettük és átment. Az SNCF (a francia állami vasút – a ford.) reformjakor, amikor megszüntettük az ott dolgozók védett státuszát, és a szektort megnyitottuk a verseny előtt – azt vártuk, hogy teljesen blokád alá kerül a vasúti közlekedés. De nem így lett, voltak ugyan sztrájkok, de végül a reform gond nélkül átment. Azután ott volt a szelektív orientáció, mint kritérium az egyetemre, illetve az egész felsőoktatásba a felvételikhez. Ha valaki követte az elmúlt húsz-harminc év híreit, az tudja, hogy ez egy igazi aláaknázott téma volt. De megcsináltuk, voltak elfoglalt egyetemek, amelyeket kiszabadítottunk és végül ez is átment[i]!” Aztán a „sárgamellényesek” mozgalma megmutatta, hogy nem mindig megy át.
Most Emmanuel Macron szívósan kitart és azt reméli, hogy mindez megint „majd elmúlik”. Brutálisan durva módszerekkel próbálja kikényszeríteni a nyugdíjreformot, mert nem veszi figyelembe a tiltakozás erejét, pedig észre kellett volna vennie, mennyire sokan és eltökélten tiltakoznak. Szokatlan, de összefogtak a szakszervezetek és felhívásukra tíz alkalommal emberek milliói vonultak az utcára, a nagyvárosokban és az olyan kisvárosokban is, ahol még soha nem volt ilyen mozgósítás. Az Élysée-palota általában lelkesen ismerteti a közvélemény-kutatásokat, amelyek most a reform ellenzőit 70%-ra, sőt, ha az aktívakat kérdezték meg, akkor 90%–ra jelezték. Az ellenzők száma még nőtt is, ahogy a kormány „magyarázatait”, a lakosság és a baloldali parlamenti ellenzék sorban leleplezte: a miniszteri hazugságokat – nem, a reform nem „szükséges”, nem „igazságos”, nem „védi a nőket”, és nem, nem garantálja az „1200 eurós minimálnyugdíjat” mindenki számára. Nagyon kockázatos, amikor az embereket két évvel tovább akarod dolgoztatni: tájékozódnak és ellenőrzik az állításaidat.
Emmanuel Macron az Európai Unióval szemben engedékeny, hiszen ezért fogadja el az EU által javasolt nyugdíjreformot, de a franciákat és képviselőiket nem tudta meggyőzni, ezért inkább az erőszakos fellépést választotta. Minden elképzelhető technikát bevetett, korlátozta a parlamenti viták időtartamát (az alkotmány 47–1. cikke), egy-egy cikkelyről azonnal lezárta a vitát, amint „legalább két ellenvélemény elhangzott” (a szenátus eljárási szabályzatának 38. cikke, amelyet 2015-ös hatályba lépése óta először alkalmaztak), és rákényszerítette a szenátorokat, hogy a reformról egészében, és ne cikkelyenként nyilatkozzanak (44–3. cikkely). Végül 2023. március 16–án Elisabeth Borne miniszterelnök asszony kormánya előkapta a híres „49–3”-at, a bizalmatlansági indítványt, amely lehetővé teszi, hogy a képviselők ne a konkrét törvényjavaslatról szavazzanak. Roppant eredeti módszerek egy olyan elnöktől, aki szereti magát a szabad világ bajnokaként beállítani és kritizálni az „autokratákat” és az „önkényuralmi rendszereket”, ahol a lakosság véleménye nem számít, ahol a Parlament csonka szerepet játszik, és ahol az ellenzéket elhallgattatják.
A franciák életét több évtizedre meghatározó nyugdíjreformot végül csak a közvetett módon megválasztott szenátorok szavazták meg, akik főleg arra ügyeltek, hogy fenntartsák saját különleges helyzetüket, miközben másokét épp eltörölték. A két év plusz munka tehát a Parlament jóváhagyása nélkül lett elfogadva és annak a Szenátusnak a kizárólagos legitimitásán alapszik, amelyet az a párt (Les Républicains) ural, amely a legutóbbi elnökválasztáson kevesebb mint 5%-ot kapott, és ahonnét a két jelenleg legerősebb párt (a Rassemblement National [RN] és a La France Insoumise [LFI]) hiányzik...
Emmanuel Macron ebben nem lát problémát: a nyugdíjreform benne volt az elnöki programban, megnyerte a választásokat, tehát a franciák elfogadják. A „tömegnek” „nincs legitimitása a néppel szemben, amely választott képviselőin keresztül fejezi ki magát” – mondta március 21-én. Pedig egy évvel ezelőtt, az elnökválasztás első fordulójában a nyugdíjak kérdéséről alig esett szó – különösen, hogy Macron mint jelölt nem vállalt nyílt TV vitát más jelöltekkel –, a nyugdíj háttérbe szorult a bevándorlás, az ukrajnai háború, a létbizonytalanság témákkal szemben. És az államelnökre a regisztrált szavazók mindösszesen 20,7%-a szavazott. Ami a második fordulót illeti, a győzelmet nagyrészt a „jobb híján” szavazatoknak köszönheti, amint azt ő maga is elismerte 2022. április 24-én este: „Tudom, hogy sok honfitársunk nem azért szavazott rám, hogy támogassa az általam javasolt programot, hanem hogy megakadályozza a szélsőjobboldalt (...) Tisztában vagyok vele, hogy ezek a szavazatok köteleznek engem az előttünk álló évekre. Vállalom, hogy az én személyem képviseli az ő kötelességtudatukat, ragaszkodásukat a köztársasághoz és figyelembe fogom venni az utóbbi hetekben egyértelműen kifejezett nézetkülönbségeket.” Ezt a kötelezettséget már amikor kimondta ezeket a biztató szavakat… azonnal sutba is dobta.
A Parlament csak jegyzőkönyvvezetői szerepben
Megválasztása óta Emmanuel Macron minden erejével arra összpontosít, hogy ne vegye figyelembe vagy ha lehet, leverje az ellenzék minden formáját. Az előző ciklusban a Parlament csak jegyzőkönyvvezető szerepet töltötte be, az elnöknek kényelmes többsége volt és kórusban szavaztak meg minden kormányzati projektet. Nem folytak komoly viták és nem volt szavazás sem olyan fontos kérdésekről, mint az ukrajnai háború, a Kijevnek történő fegyverszállítások és az Oroszország elleni szankciók. A 2023-as költségvetést a „49–3” cikkellyel, a bizalmatlansági indítvány (összesen nem kevesebb, mint tíz esetben) segítségével kényszerítették ki, a munkanélküli ellátás reformját gyorsított eljárással, a vitatott intézkedéseket pedig titokban, rendeletekkel vezették be... Amint látható lett, hogy nem lesz meg az egyetértés, Macron elnök erővel lépett fel, figyelmen kívül hagyta az ellenerőket, olyannyira, hogy a nyugdíjreform ellen mozgósított szakszervezeteket még arra sem méltatta, hogy többszöri kérésük ellenére fogadja őket.
Ez az arrogáns, arcátlan fellépés csak táplálja a demokráciával szembeni kiábrándultságot, és a Rassemblement National (RN) legnagyobb örömére megerősíti azt az érzést, hogy nincs mozgástér a politika területén. A nyugdíjreform valóban „egy intézkedésben mutatja meg mindazokat az elemeket, amelyek a szélsőjobboldalt hizlalják és erősítik, ahogy azt már felismerték és kielemezték a politológusok” – magyarázzák Bruno Palier és Paulus Wagner kutatók[ii]. Azt elsősorban, hogy az alsó középosztály és a nehéz, veszélyes munkakörökben dolgozók helyzetét gyengíti, akik a szélsőjobboldal két szavazótartalékát jelentik. Ez is azt szemlélteti, hogy milyen lenézően viselkedik az „elit” a népharaggal szemben, és mennyire a megtévesztésre, a becsapásra, a hazugságokra és az eltitkolásra számít céljai eléréséhez. Ugyanakkor az intézmények hanyatlását is egyértelműen kiolvashatjuk belőle. Marine Le Pen asszony örömmel fogja használni ezeket az érveket, ha eljön az ideje.
Amellett, hogy a hatalomban lévők lenézik a „tömeget” és ez elkerülhetetlenül „a lenézettek pártjának” kedvez, közben arra is ösztönzi a választókat, hogy egyszerűen kiszálljanak a politikai játékból. Mert minek szavazni? Különösen egy olyan nemzetgyűlésre, amely árnyékszínházzá silányult, és amelynek legitimitása megkérdőjelezhető? Már a 2022. júniusi parlamenti választások második fordulójában a regisztrált szavazók több mint 53%-a tartózkodott. Néhányan nem is tudtak arról, hogy szavazás zajlik. „Ha a tartózkodók 53%-ához hozzáadjuk a nem regisztrált szavazók 5-6%-át, akkor tízből hat francia már nem szavaz a törvényhozási választásokon. Olyan helyzetben vagyunk, hogy a parlamenti többséget a legjobb esetben is a franciák egyharmada, de akár csak egynegyede jelölte ki”– állapítja meg Jean-Yves Dormagen politológus[iii]. „Ugyanakkor – folytatja – azok, akik elmennek szavazni, meghatározott társadalmi réteget képviselnek: az idősebb korosztály és a diplomások 80%-os eséllyel mennek el szavazni, míg az alacsony képzettségű vagy képzetlen fiatalok 80%-os eséllyel nem szavaznak. És persze pontosan a felsőbb osztályok, a diplomások és a nyugdíjasok alkotják az elnök és a jobboldal választóinak magját, míg a fiatalok, az iskolázatlanok és a munkásnegyedek lakói általában az RN és az LFI (La France Insoumise – Jean-Luc Mélanchon pártja – a ford.) képviselőire adják voksukat. Emmanuel Macron bátoríthatja ezt a „tartózkodás-demokráciát”, hiszen ez neki kedvez. És annál rosszabb, ha a választott képviselők és az állampolgárok közötti szakadék tovább mélyül, ha a parlament legitimitása erodálódik, ha a politikai bizalmatlanság olyan mértékben romlik, hogy egyes képviselők már rendőri védelmet kérnek.
1922-ben a Kommunista Internacionálé még azt követelte, hogy „a párt rendelkezésére álló választási tisztségek kilenctizedét munkások töltsék be, és még csak nem is olyanok, akik pártfunkcionáriusok lettek, hanem olyanok, akik még mindig a gyárakban és a földeken dolgoznak”. A nép képviselői „erkölcsükben, felfogásukban, szokásaikban” legyenek olyanok és éljenek úgy, mint a szavazóik. Egy évszázaddal később a francia nemzetgyűlés 577 képviselője között mindössze öt munkás van, azaz a megválasztott képviselők kevesebb mint 1%-a, miközben ez a társadalmi réteg a lakosság 16%-át jelenti. Az elnöki többség (Renaissance, MoDem, Horizons) 61,4%-ban a menedzserek és a magasabb értelmiségi szakmák képviselői közül kerül ki, és csak 2%-ban az alkalmazottak közül, és egyáltalán nincs közöttük munkás. Ezeknek a képviselőknek a többsége – ügyvédek, tanácsadók, bankárok, cégvezetők, orvosok, start-upok indítói – csak nagyon távolról ismeri az ország konkrét valóságát. Mivel a saját nyugdíjukat kiegészíti majd a magánnyugdíjuk és gazdag bankbetétjük, képtelenek voltak érzékelni azt a dühöt, amelyet a nyugdíjreform kiváltott a lakosság azon köreiben, amelyet már most is legjobban sújt az infláció, és gyötör az egészségügyi, a geopolitikai, az energia- és a klímaválság...
Végzetes tévedés: ellentétben a parlamenti képviselők zárt világával a törvényes nyugdíjkorhatár felemelése miatt kitört elégedetlenség meglepően heterogén társadalmi csoportokat mozgósított. Mi a közös a gyakran kiváltságos háttérrel rendelkező diákokban és a kórházi dolgozókban? A nagyvárosok szemétgyűjtői és a kutatási szektorban dolgozók között? A vasúti karbantartók és a magánorvosok között? Szerintük a nyugdíjreform, mint a sok másik reform is, jele annak a helyrehozhatatlan szakadásnak, amely a társadalmi leépülést akaró vezetők és az emberek többsége között húzódik, akik meg akarják védeni – sőt javítani akarnák – azokat az szociálisan fontos intézményeket, amelyek lehetővé teszik a boldog, tisztességes, értelmes életet. A kormány, a saját kárára, hirtelen rámutatott a gazdasági reformok egész sorára. A legkevésbé képzett munkavállalók, és különösen a nők két évvel hosszabb munkára kényszerítése elkerülhetetlenül elvezet a fontos kérdéshez: minek, miért és kinek dolgozzanak?
A tiltakozás nem szűnt meg és nem is gyengült
Azok számára, akik az oktatás, az egészségügy, a takarítás és a személyek körüli gondoskodás alapvető szolgáltatási szektoraiban dolgoznak, ez azt jelenti, hogy huszonnégy hónapot kell hozzátenni egy olyan szakmai kimerültséghez, amelyet a létszámcsökkentések, a kizárólag a mutatókkal foglalkozó rideg vezetők, a magán– vagy állami vállalkozók kapzsisága, akik képesek megszervezni az idős emberek agonizálását a legméltatlanabb körülmények között, miközben a gondozási asszisztenseknek egyre több „emberségesség-képzést” írnak elő. A többieknek, a korábban állami tulajdonban lévő nagyvállalatoknál a közlekedési, energia-, villamosenergia- és távközlési szektorban dolgozóknak és technikusoknak, akik kiépítették a nyugati országok infrastruktúráját, és akik most a „reformerek” áldozatai, akik egymás után rombolták le a különleges kedvezményeiket, azoknak még két évig kell segíteniük, sőt együttműködniük abban, hogy felszámoljanak minden közhasznú tevékenységet a munkájuk során, amelynek a célja most az „értéktermelés a részvényes számára” vagy a vállalat adósságának törlesztése.
A kormány erőszakos fellépése miatti felháborodás tehát adódhat a reform hátteréből felbukkanó fontos kérdésekből és a reform elfogadtatásának formájából. Előbb utóbb robbanáshoz fog vezetni az az ellentmondás, amely fenn áll egy csilivili mobiltelefon-tokok meg üvegenként 11 eurós gleccservíz élvezetében dúskáló, a környezetszennyezési jogokkal kereskedő gazdasági rendszer és egy olyan lakosság között, amely egyre inkább megundorodik attól, hogy a politika egy alkalmatlan modell fenntartásának több módja közötti választásra redukálódott.
Ha kiszállni a rendszerből, otthagyni a haszontalan munkahelyet és másutt próbálkozni valami mással, nem mindenkinek adatik meg és végül is semmit sem old meg, akkor az Atlanti-óceán mindkét partján megfigyelhető „nagy lemondás”, beleértve a legjobb iskolák végzőseit is, a rendszer kifáradását, a gőz leeresztését jelzi és a vágyat valami másra, egy reményteljes jövőre. Ezt a reményt 2018-ban a „sárgamellényesek” hordozták. A nyugdíjreform által kiváltott düh a lázadást most általánossá tette és kiterjesztette.
És sokan összehasonlítják a két helyzetet. „A mozgósítás csúcspontján 284 ezer „sárgamellényes” tüntetett és Emmanuel Macron 13 milliárdot dobott oda nekik, egyszerűen azért, mert erőszakosan léptek fel” – jegyzi meg a Francia Demokratikus Munkásszövetség (CFDT) főtitkára, Laurent Berger[iv]. „A rendőrség szerint 1,5 millióan vonultunk ki az utcára, méltósággal és erőszak nélkül, de senki nem méltóztatik fogadni minket! Tagjaink azt kérdezik, miért? – ért egyet Cyril Chabanier, a Keresztény Munkások Francia Konföderációjának (CFTC) elnöke. Erőszakhoz kell folyamodnunk ahhoz, hogy meghallgassanak minket? (...) Törnünk-zúznunk kell, hogy megkapjuk, amit akarunk[v]?”
A tiltakozás se nem szűnt meg, se nem gyengült. Sőt fokozódott, feszültté vált, és senki sem tudja, hogyan fog végződni. Az Alkotmánytanácsnak áprilisban kell döntenie a nyugdíjreform érvényességéről. De bárhogy is dönt, az ügy nyomot hagy maga után. Egy nép méltóságát nem lehet büntetlenül lábbal tiporni: tizennyolc évvel később még mindig a franciák milliói emlékeznek a 2005. május 29-i, az európai alkotmányszerződésről szóló népszavazásra, és arra, hogy a kormány és a parlamenti képviselők megtagadták szavazatuk figyelembevételét. „Több, hozzá közel álló személy szerint – tudjuk meg[vi] – a köztársasági elnöknek nincsenek skrupulusai, nem bánt meg semmit”. Nincsenek skrupulusai, az biztos. Hogy nem bánta meg… na, azt majd meglátjuk.
Fordította: Morva Judit
[i] Intervention de M. Édouard Philippe aux « Mardis de l’Essec [Édouard Philippe felszólalása a « Mardis de l’Essec-en »], 2021. május 18.
[ii] Bruno Palier és Paulus Wagner: Les lendemains politiques d’une réforme contestée [Egy vitatott reform politikai következményei], La Grande Conversation, 2023. március 15.
[iii] Idézi a dans Le Figaro, Párizs, 2022. június 14.
[iv] Entretien accordé au Journal du dimanche [A Journal du dimanche-nak adott interjú], Párizs, 2023.március 12.
[v] Cité dans L’Opinion, [Idézi a L’Opinion], Párizs, 2023. február 11-12.
[vi] Le Monde 2023. március 19-20.
