Rishi Sunak brit miniszterelnök és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök február 8-án, egy délnyugat-angliai katonai támaszponton tartott közös sajtótájékoztatót, ahol az elhangzott beszédek után következtek a kérdések. Natalja Goncharova, a BBC ukrajnai tudósítója azzal köszöntötte Zelenszkijt, hogy „Nagyon szeretném megölelni önt, de nem engedik meg nekem”. Erre Zelenszkij – biztonsági szolgálatát figyelmen kívül hagyva – leszállt a pódiumról, és általános tapsvihar közepette megölelte a nőt. Ezután Goncharova megkérdezte Sunak-ot: „Ön tudja, hogy minden nap ukrán katonák halnak meg. Nem gondolja, hogy túl lassan döntenek a harci gépekről?”. 2003-ban, az iraki invázió idején az újságíróknak az amerikai hadseregbe való beágyazódása (embedded) még a szakma egyes képviselőinek megrökönyödését váltotta ki; most, 20 évvel később, az ukrajnai háborúban az újságírók tárt karokkal fogadják el a beépült helyzetüket!
Franciaországban is félretették a Hubert Beuve-Méry, a Le Monde napilap (és a mi lapunk, a Le Monde diplomatique) alapítója által kidolgozott magatartási kódexet, amely a „kapcsolat és távolságtartás” mellett érvel. Legalábbis, ha Volodimir Zelenszkijről van szó: „A való életben kedves, elég laza, gyakran vicces, és egyáltalán nem sajnálja az idejét” - mondta Isabelle Lasserre, a Le Figaro diplomáciai tudósítója, aki a média, különösen a France Inter és az LCI hírcsatorna kedvence, amióta tántoríthatatlan álláspontot képvisel Ukrajnával kapcsolatban. „Hihetetlen vezetői stílusa van, és karizmatikus. Egyenesen a lényegre tér, mindig meggyőződéssel beszél” - mondta a C politique-nak a France 5 műsorában (2023. február 12-én).
Dramatizálják az álhíreket, közben elrejtik az igazságot
Dicshimnuszok, ölelések, lelkendező kérdések: a nyugati sajtó így megnyilvánuló tisztelete a khaki egyenruhás elnök iránt egyértelmű jele a politikai vezetőket híven kiszolgáló médiának. De a benyomás félrevezető. Donald Trump 2016-os megválasztása óta, és különösen Oroszország ukrajnai agressziója óta az Egyesült Államokban és Európában is az „újságírás” egyre inkább úgy viselkedik, mint egy önálló politikai erő, saját ideológiai napirenddel. A hagyományos politikai pártokkal ellentétben, a média egyszerre életre kelti és egyben táplálja is azt a két rivális irányzatot, amelyek a hírpiac két ágát alkotják: az egyik a kemény jobboldal (Fox News, The Sun, CNews stb.), a másik a liberális oldal (New York Times, Washington Post, CNN, Guardian, Le Monde stb.). E kétféle közönségre támaszkodva – miközben mind a kettő elvárja az események saját, pártos olvasatát – az „újságírás” arra vigyáz, hogy el ne idegenítse a híveket, hogy sose vonják kétségbe az általuk felszolgált bűvös történeteket. A harci üzemmódban lévő média sikeresen polarizálta – kitalált problémák körül – az Egyesült Államokat („Trump a Kreml bábja”, „Joe Biden választási győzelmét manipulálták”). Az ukrajnai invázió óta pedig úgy vonták be a Nyugatot az Oroszország elleni háborúba, hogy elfojtottak minden nyilvános vitát a katonai eszkaláció kockázatairól.
A folyamatot elősegítette a hidegháború öröksége. Vagyis: a (sokat játszott) archív felvételek, amelyeken amerikai iskolások tanulják, hogyan védekezzenek egy szovjet atomtámadás ellen; az Egyesült Államokban a kommunista felforgatástól való állandó félelem; és az örök paranoia a „belső ellenségtől”. Elképzelhető volt azonban, hogy a Szovjetunió bukása és a Nyugat által erősen támogatott új elnök, aki szinte szolgaian kiszolgálta a nyugatiakat – Borisz Jelcin – szívélyesebb kapcsolatokat teremthet a hiábavalóvá vált konfrontáció két korábbi főszereplője között. Az orosz emberek ugyanúgy vágytak erre, mint vezetőik: amikor az 1990-es évek elején a volt szovjet állampolgárokat megkérdezték, hogy melyik ország a kedvenc nemzetközi partnerük, 74%-uk az Egyesült Államokat választotta[1].
Az amerikai hegemónia biztosítása érdekében
Az érzelmek azonban nem voltak kölcsönösek. Az amerikai politikusok, a médiával teljes egyetértésben, úgy kezelték Oroszországot, mint egy legyőzött országot, amelynek nemcsak az volt a feladata, hogy alkalmazkodjon az akkor diadalmas neoliberális kapitalizmus szabályaihoz, hanem az is, hogy stratégiailag gyenge maradjon, hogy egyetlen ellenséges hatalom se fenyegethesse többé az amerikai hegemóniát. 1992-ben, alig néhány héttel a Szovjetunió megszűnése után, kiszivárgott a Védelmi Tervezési Irányelvek tervezete, ismertebb nevén a Wolfowitz-doktrína (egy Pentagon-dokumentum, amelyet a sajtó azonnal közzétett) amely már akkor Oroszországot vette a célkeresztbe. Kimondta, hogy Washingtonnak ezentúl „újra arra kell összpontosítania, hogy megakadályozza bármely jövőbeli globális versenytárs megjelenését”. Az amerikai „meggyőződés” ereje annál is inkább meggyőző volt, mert a Pentagon azt ígérte, hogy ezt olyan hadsereggel fogja alátámasztani, amely képes lesz „megakadályozni, hogy ellenséges versenytársak támadják meg kritikus érdekeinket[2]„. Pedig akkoriban a „Kreml urát” Borisz Jelcin-nek hívták, nem Vlagyimir Putyinnak.
De végül is mindez nem számított, mert ritka kivételektől eltekintve – nevezetesen Szaúd-Arábiától és Izraeltől – az USA és médiája szinte egyformán merev és elutasító volt bábjaival (Jelcin), „szövetségeseivel” (európai államok) és ellenségeivel (Kína, Oroszország, Irán). A Wolfowitz-doktrínában az az elképzelés, hogy a nemzetközi rendet végső soron az Egyesült Államok garantálja, és hogy az USA-nak – ha a nemzetközi támogatás „lassú vagy elégtelen” – képesnek kell lennie „szükség esetén önállóan cselekedni”, na ebben konszenzus volt a külügyminisztériumban, a washingtoni agytrösztökben és a szerkesztőségekben is. Ez a birodalmi prizma magyarázza azt a megkérdőjelezhetetlen elfogadottságot, amellyel a Fox News és a New York Times minden amerikai háborút üdvözölt, beleértve a legjogellenesebbeket is.
Így az oroszok fokozatosan kiábrándultak a Nyugatból. Nemcsak azért, mert Putyin elnök propagandája visszataszító és fenyegető képet festett róla. De a gazdasági lejtmenet következtében – amelyet nagyrészt a neoliberális forradalom megteremtői idéztek elő – a 75%-uk már 1995-ben elutasította a külföldi nagyvállalatok gazdaságukat fojtogató hatalmát. Nőtt azoknak az oroszoknak a száma, akik a Nyugatot okolták országuk meggyengítéséért. Adjuk mindehhez hozzá a rabló privatizációs tapasztalatokat, a koszovói (1999) és az iraki (2003) háborút, az USA-barát grúz elnök által kirobbantott konfliktust (2008) és a NATO folyamatos terjeszkedését – mindezek együtt végül meggyőzték az orosz közvéleményt arról, hogy az USA célja, ha nem is Oroszország „megalázása”, de legalábbis alárendelt szerepbe kényszerítése. Amikor Putyin a 2007-es müncheni konferencián elítélte az „egypólusú világ” nyugati zászló alatt történő létrehozását, olyan érzést fejezett ki, amely az orosz lakosság körében még erősebben elterjedt volt, mint az orosz elitben[3].
Az Egyesült Államokban az orosz ellenségkép felépítése folyamatosan zajlott, miközben nőtt a feszültség a két egykori szuperhatalom között. Majd az ellenségeskedés Donald Trump megválasztásával jelentősen felerősödött. Négy évvel korábban, 2012-ben Barack Obama elnök gúnyolódott republikánus riválisán, Mitt Romney-n, amikor az az „első számú geopolitikai ellenségünknek” nevezte Oroszországot. „A hidegháborúnak már 20 éve vége” - válaszolta Obama mosolyogva. Trump győzelme Hillary Clinton felett ezt a feltételezést a feje tetejére állította: mivel a választási kudarcért a demokraták Putyin machinációit okolták. Legyőzött ország helyett – amelyet Washington reményei szerint majd megszelídít – a demokraták most hirtelen Oroszországot győztes hatalomnak látták, amely átvette az uralmat az USA felett. Látszólagos rémületükben előkelő, intelligens emberek megnyitották a kapukat a képtelenségek áradata előtt. A Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman Trumpot A Mandzsúriai jelölt (1962) című film Frank Sinatra játszotta karakteréhez hasonlította, aki egy volt amerikai katona Koreában, akit a kommunisták „átfordítottak”, hogy saját hazája ellen harcoljon. Timothy Snyder történész így foglalta össze a három éven át tartó paranoid vádaskodást, amelyet több vizsgálóbizottság is kivizsgált: „Már nem kell azon gondolkodnunk, milyen lenne elveszíteni egy háborút a saját területünkön. Épp most vesztettünk el egyet Oroszországgal szemben, aminek Donald Trump megválasztása volt a következménye”[4].
„Trump, Putyin lakája”
Ebből a hiedelemből sok ostobaság fakadt. Az európai média pedig a legtöbbet átvette. Trump orosz kollégájához intézett meleg szavaitól eltekintve azonban külpolitikája, amelyet gyakran olyan neokonzervatív héjákra bízott, mint Mike Pompeo és John Bolton, keményebb volt Moszkvával szemben, mint a demokrata elődjéé: a szankciókat fenntartotta, a Wagner-csoport számos tagját megölték Szíriában, és az USA támadó fegyvereket szállított Ukrajnának. Úgy tűnik, Trump megfogadta a New York Times vezércikkének (2018. március 22.) figyelmeztetését: „Ha Trump nem Putyin lakája, akkor itt az ideje, hogy ezt bebizonyítsa”.
Az amerikai főáramú média Donald Trump elleni háborúja jó illusztráció volt ahhoz, mennyire politikai erővé vált maga a hírkereskedelem. Olyannyira, hogy a volt amerikai elnök 2021-ben így vallott Jeff Gerth újságírónak: „Korán rájöttem, hogy két munkám van. Az első az ország vezetése, a második pedig a túlélés. Túl kellett élnem a hihetetlen álhírek megjelenését”. Gerth, aki három évtizedet töltött a New York Times-nál, nemrég a tekintélyes Columbia Journalism Review-ben[5] egy cikksorozatot tett közzé a média Russiagate-ről szóló cikkeinek elemzéséből. Az álhírek tömegének fő szállítói a New York Times, a Washington Post, a CNN és az MSNBC voltak, és azt állították, hogy Trump és Putyin összejátszása nélkül Clinton ülne az Ovális Irodában. Szerencsétlenségükre két évnyi nyomozás után a demokraták kedvence, Robert Mueller különleges ügyész kipukkasztotta a buborékot, és megcáfolta az összejátszást[6]. A Washington Post-nak több „szenzációt” is ki kellett javítania, és a leggroteszkebb koholmányokat le kellett vennie a honlapjáról.
A Columbia Journalism Review vizsgálatsorozata az újságírói hibák tankönyveként olvasható: elhallgatják azokat az információkat, amelyek nem támasztják alá az újságíró saját tézisét; a szenzációért folytatott versenyfutás a fegyelmezett szakmaiság rovására megy; az igaz, de a demokraták számára kínos történeteket „orosz dezinformációként” tüntetik fel; félrevezető statisztikai adatokat tesznek közzé; visszaélnek a névtelen forrásokkal (ami a Trump-korszakban ezerszeresére nőtt), akikre homályosan „kormányzati tisztviselőként” vagy „hírszerzési tisztviselőként hivatkoznak.
A statisztikák félrevezető használata
Még akkor is, amikor az ügynökségek kijavították vagy cáfolták az általuk közzétett információkat, a sajtó, önálló politikai erőként fellépve, folytatta a hamisított „felfedéseket”, hogy továbbra is nyomást gyakoroljon a Fehér Házra. Miközben a kémelhárítás elismerte, hogy nem tudta mérni az oroszok által a közösségi médiában manipulált fiókok politikai hatását, a New York Times „A választások aláaknázására irányuló összeesküvés” főcímmel jelent meg, és azt állította, hogy a hamis Facebook-profilok potenciálisan egy „126 milliós amerikai közönséget” értek el. Jeff Gerth megjegyzi, hogy ezeknek az embereknek a fele csak a választások után találkozott a félretájékoztatással, és hogy magát a számot a Facebookon az adott időszakban közzétett hírek teljes számához kell mérni, amely 33 000 milliárd volt, amit a lap elfelejtett megemlíteni. Gareth Porter történész szerint ez a „felejtés” „minden idők egyik leglátványosabban félrevezető statisztikahasználataként vonulhat be az újságírás történelmébe”.
Mintha csak megerősítenék ezeket a sajtót elítélő vádakat, az érintett médiumok sűrű hallgatással fogadták Jeff Gerth kritikus elemzését, kétségtelenül arra számítottak, hogy olvasóik azt szeretik, ha meggyőződésüket inkább megerősítik, mintsem, hogy elbizonytalanítsák őket. Ennek az a következménye – magyarázta Gerth – hogy a közéletben rendkívül befolyásos szakmának nem kell semmilyen szankciótól sem tartania, amikor inkorrektül jár el. „Ha egy magánvállalkozás hibás terméket árul, a fogyasztó visszatérítés, csere, garancia vagy a kormányzati szervekhez benyújtott panaszok útján szerezhet jogorvoslatot. Az inkorrekt újságírás ellen nem sokat tehetünk, kivéve, hogy csatornát váltunk, írunk egy megjegyzést egy arctalan személynek, amire lehet, hogy válaszolnak, de az is lehet, hogy nem, vagy kidobjuk az újságot a szemétbe”[7].
A Russiagate az „orosz fenyegetés” kérdését belpolitikai fegyverré változtatta, és végül lejáratta… a médiát. Az ukrajnai háború azonban bizonyos értelemben megmentette. Lehetővé tette az újságírók számára, hogy újrahasznosítsák rögeszméjüket, ezúttal valódi agresszióra alapozva és kedvezőbb politikai kontextusban, mivel mindkét amerikai párt egyetért abban, hogy országuknak addig kell felfegyvereznie Ukrajnát Oroszország ellen, ameddig csak szükséges.
A „nyugati értékek” kultusza
Hasonló konszenzus létezik Európában is. A német Zöldek már az 1999-es koszovói háború idején is teljes szívvel elkötelezték magukat a NATO mellett; Kijev támogatásának legbuzgóbb híveit ma is a liberális baloldalon és a zöldeknél találjuk, akik pedig egykor a pacifizmussal kokettáltak. E művelt rétegek számára Ukrajna védelme világi vallássá lett: az újságírók lettek a „nyugati értékek” kultuszának főpapjai, és lelkesen hirdetik a haladó lelkek megváltását, akik végre mozgósítottak Moszkva imperializmusa ellen. Putyin nacionalista szónoklatai és reakciós tradicionalizmusa ugyanúgy ezt a harciasságot tüzeli, mint egy demokrata jelenléte a Fehér Házban.
A „progresszív” univerzumon belül az eltérő hangok szinte teljes hiánya részben azzal is magyarázható, hogy látható, milyen árat kell fizetni azért, ha valaki eltér a harcias irányvonaltól, amelyet az LCI és a France 2, a Médiapart és a Paris Match, a L’Opinion és a Politis, az RTL és a France Inter szinte észrevehetetlen különbségekkel képvisel. Az Ukrajnáért való általános mozgósítással kapcsolatban megfogalmazott bármilyen fenntartás vitát vagy botrányt vált ki, még egy olyan egyszerű megjegyzés is, mint például Omar Sy népszerű színészé, miszerint az afrikai háborúk miatt kevésbé háborodunk fel (Le Parisien, 2023. január 1.). Nicolas Demorand újságíró, a France Interen elhangzott interpellációinak ellenséges hangneme senkit sem lep meg; idén január 2-án a La France Insoumise képviselőnőjével, Clémentine Autain-nel készített interjút, és közben durván kioktatta: „Emlékeztetjük önt arra, hogy a nemzetgyűlés megerősítette Kijev teljes támogatását, és elítélte Oroszország Ukrajnával szembeni agresszív bűncselekményét, mégpedig egy erős többséggel elfogadott határozatban, azonban az LFI [La France Insoumise] és az RN [Rassemblement National] frakciók nagyrészt tartózkodtak. Sőt az LFI egyik képviselője a határozat ellen szavazott! Egy ilyen fontos kérdésben a NUPES [Nouvelle Union Populaire, Écologique et Sociale] nem beszél egy hangon. Mondja meg miért van ez?”
Ez a kérdés újabbakat vet fel. Miért vannak a reggeli műsor házigazdáinak olyan vendégei, akik szinte egyöntetűen támogatják a Kijevnek nyújtott katonai támogatás növelését, mint François Hollande, Bernard Guetta, Isabelle Lasserre, Pierre Servent stb. Miért van az, hogy este 8 órától az LCI-n Darius Rochebin (Bernard-Henri Lévy csodálója) vezetésével az Ukrajnáról szóló „viták” során atlantista újságírók (Pierre Servent, Isabelle Lasserre és Nicolas Tenzer), volt NATO-kutatók (Samantha de Bendern), egy száműzött „volt KGB-ügynök” és ukrán aktivisták vesznek részt? Miért hasonlítanak a magazinok címlapjai a Kijevben terjesztett szórólapokhoz („Ukrajnának győznie kell”, volt a L’Express címlapja 2023. február 16-án)? Miért elégednek meg a riporterek gyakran azzal, hogy egyszerűen illusztrálják a párizsi szerkesztőségekben kitalált történeteket? És végül, a vezércikkek miért csak a tiszteletreméltóság patináját adják hozzá ehhez a keresztes hadjárathoz?
Mintha mindenki egyetértett volna abban, hogy csak egyetlen lehetséges külpolitika létezik, az Ursula von der Leyen és az amerikai külügyminisztérium által követett politika, amelyet a német külügyminiszter január 25-én így foglalt össze: „Háborút folytatunk Oroszország ellen”. A pluralizmus hiánya azért is feltűnő, mert a baloldali ellenzékiek hallgatnak vagy láthatatlanok maradnak[8]. Ha mégis hozzászólnak (Dominique de Villepin, Pierre Lellouche, Hubert Védrine, Natacha Polony, Emmanuel Todd, Pascal Boniface stb.) miközben közülük természetesen senki sem védi az orosz agressziót, a ritka ellenvélemény általában élénk visszhangot vált ki. Lényegében elmondható, hogy két évtized után, amikor a baloldali értelmiségiek mindenkit arra szólítottak fel, hogy az amerikai-európai központúság helyett figyeljenek az „alárendeltek” hangjára, az újságírók visszatértek az alapokhoz: az ukrajnai háborúban a kínai, indiai, latin-amerikai, arab vagy afrikai nézőpont semmit sem számít.
A média belelkesülve saját hecckampányától, amelyet ráerőltet a politika világára is, tettestárssá vált abban, hogy a nyugati országok fokozatosan belépjenek az Oroszország elleni háborúba. Ahogyan a konfliktust kezelik, azt sugallja, hogy egy ilyen konfrontáció elkerülhetetlen. A közvélemény megdolgozása egy évvel ezelőtt kezdődött és most egyszerre három fronton zajlik.
Először is, Zelenszkij boldoggá avatása, aki a bolygó leghíresebb influencerévé vált, olyannyira, hogy egyetlen könyvvásár, filmfesztivál vagy amerikai futball-meccs sem mondhat magáénak sikert az ő videokapcsolaton keresztül közvetített áldása nélkül.
Az újságírók arra a következtetésre jutottak, hogy valószínűleg nem hangzott el az amerikai evakuálási ajánlatra az a híressé vált válasz, amelyről az Associated Press számolt be 2022. február 25-én: „lőszerre van szükségem, nem taxira”. De nem számít: Bernard-Henri Lévy, Raphaël Glucksmann, Léa Salamé, Edwy Plenel és mások továbbra is elámulva idézik a megjegyzést. Olyannyira, hogy a Washington Post vezető tényellenőrzője feladta: „A mondat annyira összekapcsolódott Zelenszkij vitézségével, hogy azt már semmilyen tényellenőrzés sem lesz képes cáfolni”[9].
Az ukrán vezérkarnak már kevésbé hisznek. De ahhoz eléggé, hogy a gyakran erőltetettnek tűnő sajtóközleményeit irányadónak vegyük. Például az orosz-európai Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása szeptember 26-án arra késztette a Washington Post-ot, az LCI-t és a France Intert, hogy a kijevi propagandát követve azonnal Oroszországra gyanakodjanak, nem pedig az Egyesült Államokra, amelynek elnöke két héttel a konfliktus kitörése előtt bejelentette: „Oroszország inváziója esetén, nem lesz többé Északi Áramlat 2. Mi ennek véget fogunk vetni.” A szerkesztőségekben e nemzetközi terrorcselekmény iránti érdeklődés azonnal elpárolgott, amint kiderült, hogy lehetetlen az orosz bűnösség megállapítása.
Ez a tapasztalat nem volt elég Ruth Elkrief újságírónak, így két hónappal később Hubert Védrine volt francia külügyminisztert kérdezte a „két orosz rakétáról, amelyek Lengyelországban landoltak” (LCI, 2022. november 15.) és azt tudakolta, „hogy ez szándékos volt-e Putyin részéről”? Hubert Védrine többször megismételte, hogy „először ellenőrizni kell az információt”…. amely Ukrajnából származott, és álhírnek bizonyult. A világháborút tehát ez alkalommal sikerült elkerülni. Gyakran öncenzúrához vezet a Kijev iránti elkötelezettség. Például amikor a New York Times online megjelentetett egy írást „Egy ukrajnai korrupciós botrány felerősítette az USA-ban a segélyezéshez kapcsolódó aggályokat” címmel (2023. január 27.), majd azonnal módosította egy kevésbé kritikus címre: „A segélyeket felügyelő amerikai tisztviselők szerint az ukrán vezetők kezelik a korrupciót”.
A Nyugat szankciós kampánya
A második front (a közvélemény megdolgozására) az a kampány, amely Oroszország gazdasági és katonai megsemmisítését célozza meg. Ehhez kellenek a szankciók és ezért kell fokozni az ukrajnai fegyverszállításokat – tüzérség, rakéták, tankok és vadászgépek. Nem elég, hogy a média elhallgatja azokat a vitákat, amelyek a katonai eszkaláció veszélyeiről szólnak, de a tárgyalásos rendezést a Moszkvának adott teljes felmentéssel azonosítja (és az 1938-as müncheni egyezményhez hasonlítja). Ami a gazdasági szankciókat illeti, nem szívesen ismerik el viszonylagos kudarcukat, hiszen lelkesen kampányoltak a már bejelentett tíz „szankciócsomag” mellett. Az IMF becslése szerint Oroszország gazdasági mutatója 2023-ban 0,2%-kal fog növekedni, ami magasabb, mint Németországé (0,1%) és az Egyesült Királyságé (-0,6%)[10]. Erről az újságírók persze szót sem ejtenek, hiszen sokkal fontosabb feladataik vannak. Például Bernard-Henri Lévy legújabb filmjének népszerűsítése (a február 16-i héten négy elragadtatott kritika jelent meg a francia hetilapokban) vagy a Kreml ellenfeleiről készült, befolyásoló portrék közzététele, így ugyanezen a napon az M (a Le Monde magazinja) egy olyan orosz liberális közgazdászt dicsőítő cikket közölt, aki a Sciences Po kutatási igazgatója lett, miközben hozzájárult a Moszkva elleni szankciók kidolgozásához. Egyfelől a férfiasság és a reakciós attitűdök, másfelől a diplomák és a kifinomultság jelentősége: a pluralizmus így Ukrajna szolgálatában áll.
A harmadik front, amely valószínűleg a leghatékonyabb (mert a legkevésbé látható), gondosan elkerüli a jelenlegi konfliktus és események történelmi összehasonlítását. Amikor a France Inter geopolitikai kommentátora, Pierre Haski, aki egyben a Riporterek Határok Nélkül elnöke is, joggal vádolta az oroszokat azzal, hogy „városokat és infrastruktúrát támadnak” (2023. február 14.), elmulasztott rámutatni, hogy a NATO pontosan ezt tette a koszovói háború idején. Egy 1999. május 25-i sajtótájékoztatón a NATO amerikai szóvivője, Jamie Shea még büszke is volt erre. Amikor megkérdezték: „Miért fosztják meg az ország 70%-át nemcsak az áram-, hanem a vízellátástól is?”. Shea így válaszolt: „Ha Slobodan Milošević (a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság akkori elnöke) valóban azt akarja, hogy a teljes lakosságának legyen víz- és áramellátása, akkor csak annyit kell tennie, hogy elfogadja a NATO öt feltételét, és mi leállítjuk a hadjáratot”.
A legtöbb szerkesztőség nem ismeri el, hogy más országok és más népek az orosz imperializmust az amerikai imperializmushoz hasonlíthatják – mert figyelembe veszik, hogy a koszovói és az iraki háborúk az ENSZ felhatalmazása nélkül zajlottak, hogy Washington felmondott számos Moszkvával kötött leszerelési megállapodást, hogy Kuba és Irán ellen ma is embargó és bojkott van érvényben, hogy drónokkal bíróságon kívüli kivégzéseket hajtottak végre, és üldözik és meghurcolják Julian Assange-t és Chelsea Manningot.
A szerkesztőségekben azonban vagy teljesen elfelejtkeznek ezekről a nyugati döntésekről és eseményekről, vagy esetileg, kivételként egy konkrét helyzetre adott válaszként kezelik, amelyeknek nincs közös alapjuk és nincs közöttük logikai összefüggés. Az események történeti láncolatának felidézésével félő, hogy az illetőt „Milošević bűntársának”, Szaddám Huszein ügynökének vagy Moszkva dallamát boldogan éneklő hasznos idiótának bélyegeznék. Ez a lejárató technika szép automatikusan, hatékonyan működik mind a France Inter reggeli műsorában, mind a Pentagon sajtótájékoztatóján. Ám Belgrádban, Brazíliában, Havannában vagy Gázában ez aligha lehet hatékony.
A torz történelemszemlélet azonban nemcsak azt akadályozza meg, hogy a nyugatiak a folyamatban lévő háborúról a valós helyzetnek megfelelő ítéletet alkossanak, de azt is, hogy megértsék más népek reakcióját, akik ismerik a tényeket, amelyeket a média náluk rendszeresen felemleget. Az arabok, afrikaiak vagy latin-amerikaiak számára az az állítás, hogy Ukrajna „a mi értékeinkért harcol”[11], gyakran az iraki háborúra emlékezteti őket. Abban az időben, amikor az USA hazug ürügy alapján Irak lerohanására készült, támogatást kapott nyolc európai ország vezetőitől – a Cseh Köztársaság, Spanyolország, Portugália, Olaszország, az Egyesült Királyság, Magyarország, Lengyelország és Dánia – akik ezt egy közös levélben hozták nyilvánosságra a Wall Street Journal hasábjain 2003. január 30-án. A levél így kezdődött: „Az Egyesült Államok és Európa közötti igazi köteléket közös értékeink jelentik, azaz a demokrácia, az egyéni szabadság, az emberi jogok és a jogállamiság.”A következmény: egy elpusztított ország és több százezer halott.
Vajon Ukrajnán kívül, máshol az agresszió, a szörnyű pusztítás, az emberek önrendelkezési jogának megsértése miért nem váltott ki ugyanolyan felháborodást, ugyanolyan szankciókat, ugyanolyan mértékű katonai támogatást, a média harcos mozgósítását a megtámadott ország megsegítésére? Erre a kérdésre nagy csend a válasz!
A szerzők, Serge Halimi és Pierre Rimbert a Le Monde diplomatique szerkesztőségének tagjai.
Fordította: Kleinheincz Ferenc
[1] Andrei P Tsygankov: The Dark Double: US Media, Russia, and the Politics of Values [A sötét kettős: Az amerikai média, Oroszország és az értékek politikája], Oxford University Press, 2019.
[2] Wolfowitz Report, www.archives.gov/files/declassification/iscap/pdf/2008-003-docs1-12.pdf/ .
[3] Andrei P Tsygankov, op.cit.
[4] Timothy Snyder: We lost a war [Elvesztettünk egy háborút], New York Daily News, idézi Andrei P Tsygankov, op cit.
[5] Jeff Gerth: The press versus the president [A sajtó az elnökkel szemben], Columbia Journalism Review, New York, 2023. január30., The press versus the president .
[6] L. See Serge Halimi és Pierre Rimbert: Tchernobyl médiatique, Après le rapport Mueller, le fiasco du « Russiagate » 2019. május – a magyardiplóban A média csernobili katasztrófája – a Mueller-jelentés, vagyis a „Russiagate” kudarca c itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2699
[7] Jeff Gerth interjúja Matt Taibbi-vel, www.racket.news , 2023. febr. 8.
[8] Serge Halimi: Une gauche désarmée face à la guerre, Le Monde diplomatique, 2022. november - a magyardiploban itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2022-januar-december/296-2022-november/3182-egy-lefegyverzett-baloldal-a-haboruval-szemben-eszkalalodik-a-konfliktus-ukrajnaban.html
[9] The Washington Post, 2022. márc. 6., lásd még. New Yorker, 2022. okt. 17.
[10] International Monetary Fund: World Economic Outlook. Update (Nemzetközi Valutaaalap: Világgazdasági kilátások, javított kiadás), Washington DC, 2023. január.
[11] Alain Gresh: Quand le Sud refuse de s’aligner sur l’Occident en Ukraine [Amikor a Dél nem hajlandó csatlakozni a Nyugathoz Ukrajnában], Anne-Cécile Robert: La guerre en Ukraine vue d’Afrique [Az ukrajnai háború Afrikából nézve], és Akram Belkaïd: La neutralité intéressée d’Alger et de Rabat [Algír és Rabat számító semlegessége], Le Monde diplomatique, 2022. május és 2023. február. A magyardiploban az első ezek közül itt olvasható: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2022-januar-december/290-2022-majus/3136-egy-uj-geopolitikai-rend-fele-amikor-a-del-nem-hajlando-csatlakozni-a-nyugathoz.html
