Eközben a politika, a maga váratlan erejével, magával ragadta az országot. Minden oldalról spontán események törnek ki: előre be nem jelentett munkabeszüntetések, útlezárások, lázongások és tüntetések, amelyekben mind több helyen ott vannak a diákok is – fiatalos energia tölti meg a Place de la Concorde-ot, az utcákat. Mindenki úgy érzi, mintha forró parázson járna, és a türelmetlenség mozgatja a lábait – de nem a triviális dolgok miatt, amelyek továbbra is foglalkoztatják a párizsi aranyhalas akváriumot, amelynek lakói közül egyik sem veszi észre, hogy közben a kinti események a forrásponthoz érkeztek el.
Gyönyörű, ami történik, amikor az uralkodó rend kezd szétbomlani. Apró, de hihetetlen dolgok történnek, amelyek szétzúzzák a rezignált elszigeteltséget és atomizáltságot, amelyre a hatalmasok támaszkodnak. Itt farmerek visznek zsákszámra zöldséget a sztrájkoló vasúti dolgozóknak; ott egy libanoni étteremtulajdonos falafelt osztogat az összezárt tüntetőknek; diákok csatlakoznak a sztrájkőrséghez; hamarosan látni fogjuk, hogy egyesek kinyitják az ajtóikat, hogy elrejtsék a tüntetőket a rendőrség elől. Már most elmondhatjuk, hogy a helyzet forradalom előtti (pre-revolutionary). Mik a kilátások? Lehet, hogy az „előtti” lerázható?
A hatalom razziákkal kormányoz
Franciaországban a hatalmi struktúra legitimitása összeomlott; már nem más, csak egy kényszerítő erő. Miután minden más közvetítő eszközt lerombolt, az autokratát csak egy rendőrségi kordon választja el a néptől. Az értelem már régen elhagyta őt, így semmit sem lehet kizárni, bármi megtörténhet.
Macron soha nem fogadta el a másik embert. Az ő pszichéje nem tudja, mit jelent másként, más személyként létezni. Csak önmagával áll párbeszédben, a külvilág nem létezik számára. Ezért van az, hogy beszédében – ha szavainak valódi értelmére koncentrálunk – nyoma sincs azoknak a kollektív szempontoknak, amelyek a másokkal való racionális vitákból fakadnak. 2022. június 3-án szemrebbenés nélkül állíthatta, hogy „a franciáknak elegük van a felülről jövő reformokból”; szeptember 29-én pedig, hogy „az állampolgár nem olyan valaki, akire ráerőltethetik a döntéseket”. Hát nem nyilvánvaló, hogy egy ilyen vezetővel szemben lehetőség sincs a párbeszédre? Hogy amit mond, azt nem lehet komolyan venni? Könnyű megérteni, hogy az ilyen személyiség, aki nem ismer semmi mást, csak önmagát, teljesen képtelen a tévedés beismerésére – kivéve a fiktív beismerést – hiszen ahhoz, hogy észrevegye, hogy tévedett, kívülre, s nem önmagára kellene figyelnie. Ezért van az, hogy minden ígérete az "újra kidolgozzuk" – amely annyira elbűvöli az újságírókat – nem lehet más, mint a zárt körein belül előadott színjáték.
A despotától, akit döntéseivel magára hagytak a politikai intézmények – amelyek potenciálisan mindig (és most már ténylegesen is) a szabadság gyilkosai – az erőszak minden formája előre elképzelhető. Bármi megtörténhet, sőt, most éppen meg is történik. Vasárnap, a rue Montorgueil-en történt tüntetők-rendőrök közötti dulakodásról készült felvételek egyértelműen jelzik, hogy a macroni politika felbomlásnak indult. Mostantól a hatalom a razziákkal kormányoz. A rendőrök bárkit letartóztathatnak és elszállíthatnak, beleértve a békés járókelőket, akiknek semmi közük sincs a tüntetéshez, ijedt férfiakat és nőket, akik döbbenten észlelik, hogy mi történt velük. Ennek egy üzenete van: ne menjetek ki az utcára, maradjatok otthon, nézzétek a tévét és – akkor nem lesz bajotok.
Itt válik láthatóvá a rendőrség intézménye és a tagjai közötti tudattalan alku: megállapodás egy erőszakra szakosodott intézmény és az erőszakos indulataikhoz jogi felhatalmazást kereső egyének között. Egy ilyen, a forradalom előtti helyzet erre páratlan lehetőséget nyújt, hiszen a hatalom csak erőszakkal képes fennmaradni, így az erőszak bevetése aránytalanul felértékelődik – és egyben szabad kezet kap. Amint azt a gilets jaunes (sárgamellényesek) idején láthattuk, most van itt a szadisták, az egyenruhába öltözött vadállatok ideje.
A „la police avec nous!” (a rendőrök is velünk vannak!) elméleti tézis teljesen elavult, esélye sincs többé: hasonló társadalmi helyzetük ellenére – ebből eredt a vulgáris materialista értelmezés alapján a „közös érdekek” illúziója – az engedélyezett erőszak lendülete ezt most biztosan felülírja. És jól megfigyelhetők azok a módok, amellyel egy rendszer eredményesen működik, amellyel egy rend választ ad a szükségleteire: kiválasztja a maga számára a pszichésen megfelelő köztisztviselőket…. és ezt megfigyelhetjük Macrontól kezdve az utolsó utcai rendőrbűnözőig.
Az ellen-erők
Az ellen-erők azonban megóvnak minket a zsarnokságba süllyedéstől, vagy egyszerűbben szólva attól, hogy a zsaruk eltiporjanak bennünket. Említsük meg az elsőt a lelkiismeret kedvéért, vagyis anélkül, hogy túlságosan hinnénk benne. Lehetséges, hogy az államapparátuson belül még mindig él az erkölcs valamilyen maradványa, még észlelik a fordulópontot és a határokat – bár a Belügyminisztériumban ez biztosan nincs így, hiszen az erőszak ott teljesen eluralkodott, ahol a csapataihoz hasonlóan egy kvázi-fasiszta miniszter trónol. De talán a szakértők között vagy a titkárságokon, a „belső” körökben, kialakulhat bármelyik pillanatban a politikai határátlépés tudata, a helyrehozhatatlan tett elkövetésétől való szorongás. De, mint tudjuk, jobb, ha nem számolunk olyan hipotézisekkel, amelyek az erény hirtelen megerősödését (a csoda világi formáját) igénylik, annál is inkább, mivel a „példás köztársaságot[1]” az erkölcsi és a pénzügyi korrupció egyaránt sújtja.
Egy sokkal lényegesebb és reálisabb ellen-erő, hogy a rendőrség egyszerűen nem bírja a túlzott igénybevételt. Nem néhány lokális összeütközés hevében – ez valószínűleg reménytelen, hacsak a tüntetők nem találnak ki valamilyen speciális taktikát –, hanem az ország egészében. Ha valahol a Belügyminisztériumban van egy, a rendőrség bevetéseit programozó „nagy tábla” Dr. Strangelove[2] stílusában, akkor annak úgy kell csillognia, mint egy karácsonyfának – vörös fények villognak mindenütt. A rendőrség a sárgamellényesek idején épphogy működőképes maradt, de akkor a tüntetések korlátozott számú városban zajlottak, hetente egyszer. Most viszont egész Franciaországban és minden nap tüntetnek. A számoknak csodálatos az ereje – ettől mindenhol félnek a hatalmasok. És a fáradtság már látható a szemellenzők mögött. De a gengszterek még nem fejezték be, még kilométereket fognak megtenni a furgonjaikban. A karácsonyfát hatalmas világító füzérré kell alakítani, egy valódi tűzijátékra van szükség, hogy a „nagy tábla” kiverje a biztosítékot. Lehet, hogy a rendőrség hamarosan teljesen kimerül.
Van végül egy másfajta erőforrás: a rendőrség gyűlölete – amennyiben ez hajtóerővé válik. Mert amikor a hatalom elengedi a csatlósait, két gyökeresen eltérő eredmény következhet be: vagy a megfélemlítés, vagy a düh fog megsokszorozódni. A felfordulás akkor következik be, amikor az első a másodikba mutálódik. Sok okunk van azt hinni, hogy elértünk ebbe a szakaszba. A rendőrséggel szembeni ellenszenv eddig ismeretlen mélységet ígér. Macron mégis kitart mellettük, miközben a rendőrök elleni gyűlölet átváltozik a Macron ellenes gyűlöletbe. Jelenleg még nem tudjuk, ez hogyan fog végződni – a legjobb esetben talán egy helikopterben.
Az „előtti” után
Egyre nyilvánvalóbb, hogy Macron, mivel mindig minden dicsőséget magának akart, most már rátapadt a nyugdíjtörvényre és a rendőri brutalitásra is – úgy, hogy a metonímia (névcsere) révén az összes sajátos gyűlölet élő szintézisévé vált: végső soron a gyűlölet egyetlen tárgyává. Egy másik metonimikus csavarral, éppúgy, mint strukturális szükségszerűségből, rátapadt a „kapitalista rendre” is. A napirenden lévő kérdés tehát most az, hogy hogyan lehet véget vetni „a Macron a kapitalista rend” egészének. Na, ez már egy forradalmi kérdés!
A feltett kérdés lehet forradalmi anélkül, hogy a helyzet szükségszerűen az lenne. A történelem megmutatta, hogy itt két lehetséges tendencia van: kivárni, amíg egy forradalmi helyzet „magától” kialakul, vagy aktívan segíteni annak létrejöttét – talán nem minden kockázat nélkül, de a ritmus segíthet, amely bizonyos helyzetekben káprázatos gyorsuláson mehet keresztül. Mindenesetre a „forradalom előtti” jelenből nem fogunk a „forradalmi” jövőbe jutni pusztán az elutasítás negatív erejével. Szükség van egy állításra is, egy galvanizáló „miért”-re, amely egyesíti az ellenzéket. Mi lehet ez? A válasznak meg kell egyeznie az ország folyamatban lévő felkelésével, még akkor is, ha ennek a felkelésnek a formája még meghatározatlan. Ahhoz, hogy a felkelés eszközzé, ne pedig céllá fejlődjön, hogy kialakuljon a valóban forradalmi folyamat, képesnek kell lennie egy pozitív politikai vágy megfogalmazására, amelyben a többség – megint a nagy számok ereje – magára ismerhet. Nem kell sokáig keresni, hogy ilyet találjunk. A valóságban ezt jól ismerjük és tudjuk: a saját dolgainkkal akarunk foglalkozni, kezdve a termeléssel. Az a pozitív politikai vágy, amellyel a kapitalizmus és a burzsoá politikai intézmények elvi alapon szembeszállnak, az a szuverenitás vágya.
„A termelők szuverenitása a termelés felett” – ez egy olyan jelszó, amely vonzó, és messze túlmutat a munkásosztályon, a legközvetlenebbül érintetteken. Mert egyre inkább azok, akiket „fehérgalléros munkásoknak” nevezünk, szintén szenvednek, a menedzsment elbutításától, a részvényesek vak irányításától, főnökeik döntéseinek idiotizmusától, sőt gyakran káros voltától. Arra törekszenek – és ez óriási törekvés –, hogy beleszólhassanak mindabba, amibe ma nem engedik őket beleszólni, amitől ma meg vannak fosztva.
A legitimitás és következésképpen a szuverenitás csak azoké, akik a munkát végzik. Azok pedig, akik teljes tudatlanságuk ellenére mégis azt állítják, hogy mások munkáját szervezik – a tanácsadók és a tervezők –, ők nem mások, mint paraziták, és ki kell őket űzni. A végső, megdönthetetlen érvet a dolgozók szuverenitása mellett egy szakszervezeti tag, Eric Lietchi, a CGT párizsi energiaágazatának tagja fogalmazta meg. A tények önmagukért beszélnek, ahogy Lietchi megállapítja: a parazita osztály irányítása alatt az ország tönkrement. A jogrendszer romokban hever, az oktatás romokban hever, az egyetemek és a kutatás romokban hever, a kórházak romokban hevernek, ahogy a gyógyszerellátás is – a patikusok arra vannak kötelezve, hogy amoxicillint (az amoxicillin hatóanyag egy széles spektrumú antibiotikum) főzzenek üzletük hátsó részében. Tavaly ősszel, írta Elisabeth Borne miniszterelnök, az ország csak remélni tudta, hogy „Isten kegyelméből” nem lesz olyan hideg, hogy a tél folyamán összeomoljon az elektromos hálózat, amely minden máshoz hasonlóan romokban hever. A tanárokat harmincperces „villámtoborzások” keretében vették fel. A köztisztviselőket buszsofőröknek küldték ki – vajon a vonatot is vezetniük kell majd? És mindezek közepette az emberek éheznek. Az ember nem gondolta volna, hogy ma ilyesmit lehet írni, de tessék: a franciák negyede nem kap eleget enni. A fiatalok éheznek. Végtelen sorok állnak az élelmiszerbankok előtt. E nélkülözés és a rendőrségi akciók között, ha a France 2 készítene egy műsort a „nagy egészről”, anélkül, hogy felfedné, melyik országban forgatták, egy pillanat alatt szolidaritási akciót szerveznének – Juliette Binoche levágná egy hajtincsét, Raphaël Glucksmann pedig vezércikket írna – a világ másik felén élő szerencsétlenek megsegítésére.
Néhány évtized alatt, és különösen 2017 óta egy egész társadalmi modell rogyott térdre. Térdre kényszerítették az országot. Nem a CGT, nem a Szakszervezeti Egyesülés (Intersyndicale) – ők és csakis ők tették ezt. Az országot a szakértők, az illetékesek tették tönkre. A teljes szervezetlenség állapotában vagyunk. Mint tudjuk, az arisztokrácia kiszorítására, a vér és a származás helyettesítésére a burzsoázia az egyetemi diplomát és a meritokratikus szimbólumokat állította. Ebből adódik egy paradoxon (amiből sok van) a késő kapitalizmuson belül: a burzsoázia inkompetenciája maga is történelmi erővé vált, amit Schumpeter[3] minimális módosítása lehetővé teszi számunkra, hogy azonosítsuk: destruktív pusztítás. Vagy, hogy a megfelelő nevén nevezzük: McKinsey.
Képzeljük el az elképzelhetetlent
Itt nyeri el Lietchi érvelése a legteljesebb jelentőségét. Mert a termelők szuverenitásának gondolata, amelyet általában az álomvilághoz tartozónak szoktak tartani, most egy cáfolhatatlan elemzés logikus következményeként jelenik meg, amelynek következtetése ugyanilyen éles: meg kell szabadulnunk ezektől az imbecilis kártevőktől, és vissza kell szereznünk a termelés teljességét. Nem tudták, hogyan kell működtetni? A termelők tudni fogják – ők már most is tudják. Feltehetnénk magunknak a kérdést, hogy mi a valódi jelentése az „általános sztrájk” kifejezésnek? Nem a munka általános leállítása, hanem az eszközök általános kisajátításának kezdeti aktusa – a termelők szuverenitásának kezdete.
És ekkor az esemény megmutatja példátlan erejét, még akkor is, ha ez az erő egyelőre csak a képzeletben létezik. De elképzelni is hihetetlen, milyen hatással lesz a vállalatok fiziognómiájára, ha azok visszakerülnek a dolgozók kezébe. Hihetetlen elképzelni a közszolgáltatások átszervezését, amikor azokat majd azok irányítják, akik tudják, hogyan kell karbantartani és irányítani a vasúti síneket, hogyan kell megtanítani másokat, hogy ezt biztonságosan tegyék, hogyan kell vezetni a vonatokat, hogyan kell jelezni, hogyan kell kézbesíteni a postát, miközben még arra is marad idő, hogy beszélgessenek az emberekkel. Hihetetlen elképzelni a nagyközönség számára nyitott egyetemeket, a művészet emancipációját a burzsoá művésztől és kapitalista szponzoraitól. Hihetetlen elképzelni a burzsoázia összeomlását, az arrogancia és az ostobaság jellegzetes keverékének történelmi elvetését: mivel maga képtelen volt bármit is megcsinálni, mindig csak megcsináltatta másokkal.
Abban persze egyetérthetünk, hogy a képzeletnél többre lesz szükségünk – annál jobb. De az ilyen fantáziadús forgatókönyvek legalább az elmét összpontosítják. Közös irányt adnak, amely abból a politikai kérdésből ered, amelyet minden helyzetben alkalmazni kell: ki dönt? A kérdés maga egy konkrét elvből ered: minden érintettnek joga van dönteni. Ez az elv önmagában vízválasztó pont. A burzsoázia úgy gondolja, hogy csak ők kompetensek ahhoz, hogy döntéseket hozzanak. A CNews, amely az ő szócsövükként működik, teljesen tisztában van a jelenlegi veszéllyel: „Kell-e félnünk a kommunizmus visszatérésétől?” – kérdezik aggódva az egyik hírsávban. Bölcsen teszik, bár kétségtelenül akaratlanul. Ha elgondolkodnak, még rájönnek, hogy hiszen a „kommunizmus[4]” helyesen az ellenpártot jelenti, a mindenki pártját, az általános szuverenitás pártját, az egyenlőség pártját.
A sárgamellényesek (gilets jaunes) rendkívüli felkelése – önmaga hátrányára – soha nem foglalkozott a bérek kérdésével. Ami pedig a hivatalos hangokat illeti, akiknek az lenne a feladatuk, hogy ezt a kérdést feltegyék, a rendszer meleg központjaiban székelnek, beépült fogaskerekekként, így ők azt mindig politikamentes kérdésként kezelték, a kollektív szerződések egyszerű technikai kérdésévé változtatták. Ilyen felvilágosult vezetéssel és ilyen felvilágosult vezetés alatt aláírtuk a vereségünket.
De most, két hónap alatt minden megváltozott. A harc formái diverzifikálódnak és kiegészítik egymást: már nem tudjuk elválasztani a csütörtöki, tömeges, de hiábavaló tüntetéseket a be nem jelentett tüntetésektől, amelyek a rendőrséget éjszakába nyúló menekülésben tartják. Az osztályharc tartalma átömlik a gilets jaunes formájába. Egy példátlan és oly régen várt kombináció; egyúttal megdöbbentő.
Az írás eredeti változata a Le Monde diplomatique-ban jelent meg 2023. március 22-én, a fordítás a New Left Review-ben megjelent angol változatból készült https://newleftreview.org/sidecar/posts/the–french–uprising. A témához angolul L. még Stathis Kouvelakis: The French Insurgency’ [A francia lázadás], New Left Review 116/117.
Angolból fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
[1] Macron elnöknek kedves kifejezés a francia közállapotokra – a ford.
[2] Utalás Stanley Kubrick 1964-es filmjére Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni – a ford.
[3] Joseph Schumpeter a kapitalista válságokra alkalmazott ismert kifejezése a „teremtő vagy kreatív rombolás” – a ford.
[4] A kommunizmus szó francia eredője a commun, ami közöst jelent – a ford.
