Kényes küldetés. Nagy meggyőzőerőre lesz szükség ahhoz, hogy megértessük a digitális bennszülöttekkel –ez egy olyan antropológiai kategória, amely ki fog halni mihelyst minden élőlény már a digitális rendszerben születik –, hogy az a bizonyos tárgy nem képezte mindig az emberek felső végtagjainak meghosszabbítását. Hogy ez egy beültetés. Hogy korosztályom 99,9999%-a nem lelte örömét a Gondviselés eme eszközében. Hogy sokáig a karok végén csak kezek voltak. Néha nem is tudtuk, mit kezdjünk velük. Zavarunkban a zsebünkbe dugtuk.
Még ilyen fogyatékosan is képesek voltunk évszázadokat túlélni, fel tudtunk építeni háromárbocos hajókat, kitaláltunk kártyajátékokat, megírtuk a Macbethet, égettünk boszorkányokat. Aztán feltaláltuk a telefont. Aztán kitaláltuk a vezeték nélküli változatot, amit mi, szenilisek még mindig mobiltelefonnak hívunk, az elavult vezetékesre utalva.
Hogyan is volt ez? Emlékeink homályosak. Olyan gyorsan történt. 1992-ben senkinek sem volt, tíz évvel később pedig már mindenkinek. Szó szerint mindenkinek. Az egész világnak.
Nem tudjuk pontosan, mi történt velünk, de esküszünk, hogy nem akartuk. Állítom az unokaöcsémnek, hogy így görbüljek meg, ha nem igaz, de 1992-ben nem láttunk olyan embert az utcán, aki fogcsikorgatva, kétrét görnyedve kiabálta volna, hogy nincs meg a mobilja. Mi nagyon jól megvoltunk nélküle. Még csak fel sem merült az igénye. Kereslet nélkül erőltették ránk a kínálatot.
Az unokaöcsém továbbra is szkeptikus: a tömeg nem vethette magát ilyen féktelenül olyasmire, aminek soha nem érezte volna szükségét. A történeted nem hihető, bácsikám. Akár azt is mondhatnád, hogy akkor volt, hogy lefeküdtél Kurt Cobainnel.
Nem adom fel – továbbadás, kötelez. Állítom ennek a kis hülyének, hogy ennek a fétistárgynak az a sajátossága, hogy nem hozzáadódott más tárgyakhoz, hanem felváltotta azokat. A lakásokban hirtelen eltűntek tárgyak, a legtöbb funkcióját most ez az egy mindenható kis eszköz vette át, amely a végtelenségig feltölthető, egészen a programozott elavulásig és az azonnali cseréig. Ha nemet mondtunk volna ennek a lehetőségnek, azzal megfosztottuk volna magunkat mindazoktól a szolgáltatásoktól, amelyeket a mobiltelefon monopolizált. Nem volt más választásunk.
Tudod, unokaöcsém, a liberalizmus nem túl liberális.
Mivel egy olyan társadalomnak vagyok kiszolgáltatva, amely megköveteli, hogy mobilon keresztül tartsam vele a kapcsolatot, végül is kénytelen vagyok beszerezni egyet. Csatlakozás nélkül meg sem tudom tekinteni a bankszámlámat, amelyet ugyanez a társadalom kényszerít rám. Internet nélkül nem tudok dolgozni vagy munkát keresni, mert hogy a pénzelosztás mikéntje munkára vagy munkakeresésre kényszerít. Mobiltelefon nélkül nem vagyok elérhető minden órában, ahogy azt a munkáltatóm, akitől a megélhetésem függ, ha nem is hivatalosan, de megköveteli. A mobillal megszűnt az az egykori fogalom, amit az én 20 éves unokaöcsém már nem ismerhet: a munkaidő-beosztás.
Nem, a vezeték nem tűnt el. De most már egy mindent behálózó hullámmá dematerializálódott. Száz százalékig rá vagyok kötve. Nyitva vagyok éjjel-nappal.
Amennyire praktikus, annyira ártalmas: ezzel a tárggyal, amely annyi mást helyettesít, meg tudom szerezni azt a pár dolgot, amelyet mégsem tud helyettesíteni. Ez a tárgy képezi egyszerre vásárlásom tárgyát és vásárlásaim eszközét – akárcsak társa, a számítógép. Micsoda kettős funkció! És nagyon praktikus. Mostantól bárhol és bármikor fogyaszthatok.
Ez nem volt mindig így. Nekünk, véneknek, egy olyan korszakról kell hírt adnunk, amikor éjjel néhány órán keresztül lehetetlen volt bármit is fogyasztani. Egy korszakról, amikor volt, hogy minden zárva volt a városban, és amikor nem lehetett hajnali 4 óra 13 perckor három kattintással futózoknit rendelni.
Az okostelefon nem csak az integrált kapitalizmus jelképe, hanem annak központi működtetője is, mivel egybeolvasztja a munkaidőt és a szabadidőt, a gyártót és a fogyasztót, a nappalt és az éjszakát. Ez durva! Nagyon durva, érted, unokaöcsém? Most már érted, miért voltunk mi olyan tökéletlenek?
Idejétmúlt vagyok, de követem a jelent. Online veszek vonatjegyet, várom a Black Mirror új évadát, maximum hatféle fát tudok beazonosítani, állatot nem látok csak háziállatot, ismerőseim többségével csak virtuális kapcsolatom van, algoritmusokról beszélek.
Mivel, csakúgy mint te, semmi se maradt meg az egykor tanult ezer órányi matematikából, átláthatatlan számomra az algoritmus valódi jelentése, és csak homályosan dereng, mit is érthetek mindabból a definicióból, amelyet az imént konzultált Google barátom ajánl.
Csak homályosan értek belőle valamit. Követem a világot: úgy használom ezt a szót, hogy nem is tudom mi az. A mai emberiség abban különbözik minden korábbi önmagától, hogy nem is érti azokat a szavakat és dolgokat, amelyeket használ. Ha megkérnének, hogy magyarázzam el, mi is az az algoritmus, éppoly bugyután állnék ott, mint ha arra kérnének, hogy részletezzem annak a készüléknek a működését, amellyel éppen ezeket a sorokat írom. Dadogva mondanám: az algoritmusok – de miért egyáltalán a többes szám? – a gép számításai – de milyen gépé? –, amelyek ilyen meg ilyen linket társítanak ilyen meg ilyen internetes kereséshez, sugallva nekem, hogy egy zeneszám meghallgatása után melyik legyen a következő, és hová kattintsak, ha meg akarom tudni az algoritmus definícióját. Jelenségeket írok le, de fogalmam sincs mi váltja ki, és milyen elv mozgatja.
Tudatlan vagyok, de attól még lehet véleményem. És ez a vélemény, nem meglepő módon, negatív. Akkor haladok igazán a korral, ha kritizálom azt. Számomra az algoritmus mindazoknak a folyamatoknak a gyűjtőneve, amelyek kijelölik esztétikai, ideológiai, kulturális és etnikai tájékozódásom ösvényeit, és ezekből már nem is tudok kiszabadulni. Az algoritmusok engem a punk rock és radikális baloldali értelmiségi konferenciák buborékjába zárnak.
Tiltakozom, hogy így irányítsanak engem. Rendkívül tudatos állampolgárként tökéletesen tudom, hogy be vagyok azonosítva, és marketingcélpont vagyok. De azzal, hogy ezt kimondom, elbagatellizálom a beismerést. A kimondás azt akarom hogy jelentse, hogy én kivonom magam ebből a folyamatból; hogy az algoritmusok, amelyek engem célba vesznek, nem találnak el; hogy engem nem lehet becsapni. Hogy menekülni tudok egy olyan csapdától, amelyről pedig én is azt állítom, hogy végzetes.
Valóban végzetes, és foglya is vagyok. Büszke vagyok a tudásomra, pedig nem tudok semmit. Tényleg nem tudok semmit. Az időnek és térnek abban a töredékében, amiben mozgok, a „valódiság” valójában elveszett modalitás. Az algoritmikus fogásról csak homályos érzésem van. Nem igazán érzem.
Tudom, hogy az adataimat összegyűjtik. Így mondom: adatok, mint ahogy mondom: data, big data, meg big pharma. Az algoritmusok segédkezésével tucatnyi riportot láthattam és olvashattam az adatok összegyűjtéséről, cserébe az adataimért, amelyeknek jól ismerem a kereskedelmi felhasználását. Kétségbeejtő. De nem is esek annyira kétségbe. Mit érdekel engem, ha ezeket az adatokat célzott hirdetésekké alakítják át, hiszen ezek a hirdetések – azon ritka alkalmakkor, amikor végignézem őket – nem befolyásolnak engem? És ha a tudtom nélkül befolyásolnak, akkor az éppenhogy a tudtom nélkül történik. Fájdalommentesen.
Megnyugtató ebben a káoszban, hogy állítólag ezeket az adatokat nem is arra használják fel, hogy manipuláljanak, hanem arra, hogy örömöt okozzanak nekem. A képernyőm az előbb csak úgy tájékoztatott engem, hogy áprilisban 50%-os kedvezményt kaphatok a Roissy–Manchester járatokra. Először fel se figyeltem rá. Aztán viszont arra gondoltam, hogy akár el is repülhetnék Manchesterbe a kedvenc klubom egyik meccsnapján. Ők tudták, melyik az.
Hogy kik azok, akik tudták? Hát az algoritmusok meg az őket kódoló kis szemüveges emberek. Kódot írok, anélkül hogy érteném, mi is az.
Jól tudják, hogy gyakran belenézek olyan meccsekbe, amelyekben a Manchester City játszik. Ezt az információt eladták kereskedelmi egységeknek, akik szinte azonnal felkínálták nekem ezt a promóciós ajánlatot. Soha nem jutott volna eszembe belevágni egy ilyen útba, de most elgondolkodom rajta. Az alkalom a tolvaj ellentétét szüli: a vevőt.
Rákeresek a stadion melletti szállodákra, csak úgy… – ők látják ezt, és már dörzsölik is a kezüket: bekaptam a csalit. Aztán megnézem az április 1-jei Manchester–Liverpool mérkőzés kezdési időpontját. Aztán meg, hogy van-e még szabad hely a repülőn – és ők már ünnepelnek is örömükben. Nyomozásom egy jó órára elvon a készülő könyvemtől, amelyben összegyűjtöm a fogyasztócsalogatásokat, amelyeknek ki vagyunk téve. Ide írom be, ebbe a gépbe, amely azt követően tette nekem ezt a szinte azonnali ajánlatot, hogy utánanéztem a City egyik játékosa, Kevin De Bruyne vádlihúzódásával kapcsolatos híreknek.
Három hónappal később: egy gyönyörű szombat, repülővel, stadionnal, szállodával. Megadtam nekik az adataimat, amelyeket ők boldogsággá változtattak. Jót akarnak nekem.
Közben felfedeztettek velem egy Jean-Luc Le Téniával készült interjút, egy hatvanas évekbeli soul slágert, amitől elfogott a nosztalgia, egy fergeteges amerikai talkshow-t, az orosz anarchizmus egy kevéssé ismert alakját, valamint rengeteg archívumot és interjút, hogy edzésbe tartsák kritikai szemléletemet. Hát most akkor mi legyen velük? Bűn lenne őket megkímélni, büntetni viszont hálátlanság.
François Bégaudeau, író, a cikk a „Boniments” [Vevőcsalogató] című könyvének (Amsterdam kiadó, Párizs, 2023.) részlete.
Fordította: Drechsler Ágnes
