NTUC. E piros betűk jelzik a szingapúri változatos üveg- és acél felhőkarcolók egyikének a tetején, hogy hol található az ország egyetlen szakszervezete, a Nemzeti Szakszervezeti Kongresszus. „Az épületet Lee Kuan Yew [„a függetlenség atyja”] adta nekünk” – mutatja büszkén Patrick Tay főtitkár. „Azt akarta, hogy a dolgozóknak ténylegesen legyen egy saját közponjuk. Akkoriban ezen a környéken még gyakorlatilag nem volt semmi”. Ajándékként a kormány egy olyan ultra elegáns pénzügyi és turisztikai központot hozott létre, a Marina Bay-t, ahol keveredik a köz- és a magánszféra, helyetadva multinacionális vállalatoknak és pazar szállodáknak, amilyen például a híres Marina Bay Sands, amely 2010-ben épült: három ötvenötemeletes palota, amelyeket a tetején, kétszáz méter magasan elhelyezkedő úszómedence köt össze, a földszinten pedig egy luxus bevásárlóközpont található, valamint egy hatalmas kaszinó a lazulásra vágyó alkalmazottak meg a Makaóból kiábrándult szárazföldi kínaiak részére.
Az „NTUC-épület”, amely tehát jó társaságban van, számos vállalati irodának ad otthont, mint például a Samsungnak, valamint kormányzati hivataloknak. A kilencedik emeleten Tay úr, egy dinamikus ötvenes férfi fogad minket, aki éppen kifulladva érkezik a Nemzetgyűlésből. Merthogy a szakszervezeti főtitkár egyben parlamenti képviselője is a tejhatalmú Népi Akciópártnak (PAP). Nem lát okot arra, hogy ne legyen, még ellentmondást sem. „Ez lehetővé teszi számomra, hogy hangot adjak a munkavállalóknak a Parlamentben. És örömmel tölt el, hogy törvényhozóként olyan változásokat dolgozok ki, amelyek az ő érdekeiket védik.” Borzong viszont még csak a gondolatától is, hogy a szakszervezet esetleg ellensúly szerepét tölthetné be. „Nekünk az a küldetésünk, hogy megakadályozzuk a körülmények további romlását, ezért vannak a konzultációk. Ez hozza meg azt a stabilitást, amelyre az emberek vágynak.” Összefonódnak munkaadók, szakszervezeti vezetők, politikusok, magas rangú köztisztviselők, sőt miniszterek is, akik aztán nemritkán átlépnek egyik pozícióból a másikba ebben a nagy vidámságban.
Ekkép működnek hát a társadalmi és politikai kapcsolatok Szingapúrban. Ez a hármas házasság – állam, munkaadók, munkavállalók (képviselői) – az 1965-ös függetlenség óta működik sikeresen, annál is inkább, mert elhárítottak már minden akadályt, és mert szoros, mondhatnánk vérfertőző kapcsolat köti őket össze. Ők alkotják „a hatalmat kisajátító” elitet, ahogyan Michael D. Barr, (1) a városállam szakértője rámutat, idézve Lee Kuan Yew 1966-os beszédét: „Szingapúr túlélése százötven embertől függ.” Lehet, bár mi nem vettük végig ezen családok listáját. Ami biztos, hogy 1963-ra Lee felszámolta a PAP progresszív szárnyát és szimpatizánsait (százhúsz letartóztatás történt). A művelet a „Coldstore” fedőnevet kapta. Negyed évszázaddal később, 1988-ban újrázott. A „Spectrum” nevű művelet mintegy húsz vezető személyiséget (politikai aktivisták, szakszervezeti tagok, ügyvédek, diákok, értelmiségiek stb.) vett célba, akiket „marxista összeesküvéssel” vádoltak. Erről az időszakról még ma sem lehet beszélni. Az elismert rendező, Tan Pin Pin „To Singapore, with Love” (2013) című, mindenkori politikai száműzöttekkel készített interjúkat bemutató filmjét azzal az indokkal tiltották be, hogy az „veszélyeztetné a nemzetbiztonságot”. 2015-ben Sonny Liew karikaturista és író, aki nagyszerű könyvében Charlie Chan Hock Chye (2) sorsát mesélte el, amelyben eltért a hivatalos verziótól, de a könyvet nem cenzúrázták. Kiadójának azonban vissza kellett fizetnie a Nemzeti Művészeti Központ szokásos előlegét – ami akár nehéz helyzetbe is hozhatta volna.
Kis piros pötty a világtérképen
Több mint hetven év alatt Szingapúrnak mindössze három miniszterelnöke volt, köztük Lee Kuan Yew és fia, Lee Hsien Loong, aki 2004 óta van hivatalban, és aki azt ígéri, hogy hamarosan le fog mondani, véget vetve ezáltal a dinasztiának. Távozására azonban mindmáig nem került sor. Jóval azelőtt, hogy ez a kifejezés – és amit jelent – a világ más részein is elterjedt volna, Szingapúr „illiberális demokráciát” hozott létre, amely a mai napig tart: a választójog létezik, de az ellenzéki pártokat korlátozzák; a sztrájkjogot az alkotmány rögzíti, de lehetetlen gyakorolni – a buszvezetők 2012-es sztrájkját, az eddigi legutolsót, illegálisnak nyilvánították, és a vezetőket letartóztatták. Mindezek ellenére a lakosság elfogadja a rendszert. Ezt Wei Chen Tan, volt kínai származású vezető köztisztviselő így magyarázza: Egyrészt „még mindig azzal az érzéssel élünk, hogy küzdenünk kell a túlélésünkért” – majd mindenképpen pontosítja, hogy az ő családja a múlt század elején érkezett Szingapúrba, és „nem is úgy néznek ki, mint a szárazföldi kínaiak”. A bevándorlók félelme nagy mértékben jellemzi még a Pekingből, Sanghajból és Hongkongból érkező leggazdagabbakat is.
Stéphane Le Queux, a szingapúri James Cook Egyetemen a szakmai kapcsolatok professzora rámutat, nem állíthatjuk, hogy a hatalom csak elnyomó lenne: „Jólétet hoz. Az államnak, a szakszervezeteknek és a munkaadóknak közös a célja: a társadalmi béke és a gazdasági növekedés biztosítása”. És tény, hogy az a „kis piros pötty a világtérképen”, ahogyan egy egykori indonéz elnök (Bacharuddin Jusuf Habibie), megvetően jellemezte Szingapúrt, az 1970-es és 1980-as években az egyike lett a négy ázsiai „sárkánynak” – Dél-Koreával, az akkor brit ellenőrzés alatt álló Hongkonggal és Tajvannal együtt. Ez a négy ország, ahol igencsak mellőzték az emberi jogok tiszteletben tartását, maga volt a boldogság a bolygót olcsó termékeikkel elárasztó multinacionális cégek számára. Az ezt követő évtizedekben a Peking számára mintául szolgáló Szingapúr egy exportorientált gazdaságot épített ki, olyan képzett és engedelmes munkaerővel, amelynek folyamatosan emelkedett az életszínvonala, és amelyet később már bevándorlókkal helyettesített.
„Amikor Kína megnyílt, Lee Kuan Yee azonnal megértette, hogy a növekedést a magasabb technológiájú termelés felé kell irányítania, és ki kell használnia Szingapúr földrajzi elhelyezkedését, hogy kulcsfontosságú központtá válhasson” – magyarázza Wei Chen Tan, aki nem rejti véka alá csodálatát „a nemzet atyja” iránt, aki felismerte a jövőt és az oktatásra való összpontosítás mellett döntött. Mondjuk, elfelejti megemlíteni, hogy Szingapúr nagyon gyorsan adóparadicsom jelleget öltött, amely külföldi befektetéseket vonzott ide (2022-ben közel 200 milliárd dollárt), és tavaly már a világ vezető pénzügyi központjává vált. „Kis Svájcnak” is mondják, és Dubaj számára is inspirálóan hat. Ma már Ázsia nagy cégcsoportjainak közel fele tart fenn itt irodát. Nyilvános pletykák szerint – amelyeket egyetlen hivatalos személy sem volt hajlandó megerősíteni – számos, hongkongi székhellyel rendelkező külföldi vállalat ide helyezte át a tevékenységét. Mindenesetre soha nem volt még ennyi (kínai vagy hongkongi) „family office”, azaz vagyonkezelő: a Szingapúri Monetáris Hatóság szerint 2021-ben hétszáz. Három évvel korábban alig egy maroknyi volt.
A városállamnak azonban nem csak pénzügyből, bankokból és biztosítókból áll a tevékenysége. A Malakka-szoros csúcsán és a nyüzsgő Délkelet-Ázsia szívében fekvő város kereskedelmi és ipari központtá is vált, különösen a világ második legnagyobb konténerkikötőjének köszönhetően. (A legnagyobb Sanghaj) (3) Egy új kikötő építése lehetővé teszi Szingapúr számára, hogy továbbra is versenyben maradjon: egy gigantikus, teljesen automatizált kikötőről van szó, amely összefogja és kibővíti a jelenlegi kikötői tevékenységeket, a sziget nyugati részén, Tuasban nyít a tengerre, és a szomszédos országoktól vásárolt homok felhasználásával épül. Majd következik az ipari tevékenység (finomítók, vegyi anyagok, elektronika stb.) átköltözése, míg az új technológiák főként délen és keleten helyezkednek el. A Világbank szerint ez a két ágazat jelenleg a bruttó hazai termék közel negyedét adja (Franciaországban például 17%). Ez nem semmi.
Összességében, hála a tekintélyelvű államnak (amely tervezi és finanszírozza a fejlődést), a multinacionális vállalatoknak (amelyeknek érdekeik vannak) és a szakszervezeteknek (amelyek konszenzusra törekszenek) az ország a csúcson van. 77 000 dollárral az egy főre jutó jövedelem a legmagasabbak közé tartozik a világon (alig marad el egy másik adóparadicsom, Luxemburg mögött). Úgy tűnik tehát, hogy minden jól megy ezen a közel 5,5 millió lakosú szigeten, amely akkora, mint Párizs és belső elővárosai (729 négyzetkilométer). Azaz... azok számára, akik szingapúri állampolgársággal rendelkeznek, vagy állandó lakosok. Ők alkotják a lakosság kétharmadát, és a statisztikákban (és a legtöbb szociális programban) egyedül őket veszik figyelembe. A többiek, a bevándorlók, nem léteznek. Pedig ők jelentik az ország éltető erejét, ők teszik ki a dolgozó népesség 40%-át!
Pillanatnyi igényeik szerint választják ki őket vállalatok, egyetemek, laboratóriumok és kormányzati szervek. A szerencsések kapnak ekkor egy igazolást, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy két-öt évig, vagy akár tovább is maradhassanak, egy nagyon merev hierarchia szerint. A lista élén a magasan képzett külföldiek állnak, akiknek van foglalkoztatási igazolványuk (Employment Pass, azaz E. Pass); közvetlenül alattuk vannak a műszaki diplomával rendelkezők, az S. Pass (Skilled Pass). Feltétel, hogy mindkét tipus csak olyan fizetésért vehető fel, amely a saját ágazatukban a keresők felső harmadába helyezi őket, „a szociális dömping elkerülése érdekében”, ezt a Munkaerőügyi Minisztérium határozza meg. Családjukat is hozhatják, ha megengedhetik maguknak, ugyanis drágák a lakásbérleti díjak: egy fiatal ausztrál kutató egy külvárosi, ötszobás lakásért havonta körülbelül 10 000 szingapúri dollárt (6 700 eurót) fizet. Ezek a meglehetősen kényeztetett bevándorlók a dolgozó lakosság mintegy 10%-át teszik ki.
Olcsóbb az ember, mint a gyomirtó
A fennmaradó 30% -ot a szakképzetlen munkások, az úgynevezett „munkavállalási engedéllyel rendelkezők” („work permit holders”, azaz WPH) serege teszi ki, akik nyomorúságos körülmények között élnek. Ezt számos ügyvéd, emberi jogi aktivista és egyesület kifogásolja, mint például a TWC2, amely a „transient workers count too” [A vendégmunkások is számítanak] rövidítése. Alex Au, az egyesület társvezetője, nyugdíjas káder, szívesen lát minket az indiai negyed szélén lévő szerény helyiségében. Leírja, milyen pokol ezeknek a munkásoknak az élete, akik még minimálbért se kapnak (ilyen itt nincs is), családjukat nem hozhatják, de férjhez se mehetnek egy szingapúrihoz – ez szigorúan tilos. (4) Legtöbbjüket az építőiparban, a hajógyárakban, a vegyiparban, az olajiparban, a takarításban alkalmazzák, valamint a kávézókban, éttermekben és szállodákban, ahol a legalsórendűbb munkákat végzik. Burmából, Kínából, Malajziából, a Fülöp-szigetekről vagy Bangladesből jönnek, rengeteget túlóráznak, többnyire ingyen, heti hét napot dolgoznak, noha egy szabadnap elvileg kötelező. Ravasz azonban a törvény, és megengedi a munkáltatóknak, hogy „amennyiben a munkavállaló beleegyezik, ezt a szabadnapot is el lehet törölni, illetve csökkenthetik a munkavállaló fizetését.” „Ha a dolgozó nem egyezik bele, akkor elveszíti az állását és kitoloncolják” – fűzi hozzá Alex Au. „Mintha egy migráns dolgozó és a munkáltató egyenrangú felek lennének”.
Ezeket a munkásokat nemcsak nehéz, alulfizetett munkában foglalkoztatják, hanem „tárolásukat” is többszáz méteren elhúzódó, szögesdróttal körülvett, zsúfolt barakokkal oldják meg. Ilyen található Tuas központjának egy részén, amely jó félórányi buszozás és gyaloglásnyira van a metró végállomásától. Az (úgymond) szállást a munkáltató biztosítja. Ha a munkavállaló felmond a munkahelyén, akkor az utcára kerül, és már ki is toloncolhatják Szingapúrból. Leggyakrabban olyan nyitott furgonokkal szállítják őket a munkahelyükre, amely nem védi őket se az esőtől, se a tűző naptól. Dolgoznak építkezéseken, útszéleken vagy épületek előkertjeiben, ahol egy fűszál se lóghat ki a többi közül. „Kevesebbe kerülnek ezek az emberek, mint a gyomirtók – foglalja össze Stéphane Le Queux. – Látni őket, ahogy ebédszünetben a csupasz földön alszanak, jó esetben árnyékban, vagy ahogy várják késő este a sarkukon ülve, hogy jöjjön értük a sofőr, és »összeszedje őket«”. A szingapúriak túlnyomó többsége számára ebben nincs semmi rendkívüli. Valójában minden magára valamit is adó család alkalmaz legalább egy „helpert”, azaz háztartási alkalmazottat: fiatal filippínó, burmai, maláj vagy kínai nőket, akik a házukban élnek, akiknek nincs kötött munkaidejük, akiket agyon lehet dolgoztatni, és akikkel néha kifejezetten rosszul bánnak. „Évekig tartó küzdelem után – mondja Alex Au – sikerült elérnünk, hogy ezek a „kis cselédek” garantáltan kapjanak havi egy szabadnapot”. Havi egy napot!
Tulajdonképpen „könnyű összefoglalni a mi modellünk lényegét – mondja. – Nem azért vagyunk gazdagok, mert magas a termelékenységünk, hanem azért, mert van szenvedő, rosszul fizetett külföldi munkaerőnk.” Majd így folytatja: „Hogy felvehesse a versenyt a kínai konkurenciával, Szingapúr a jobb minőségre koncentrált, azonban ott volt a japán konkurencia is. A csúcstechnológiára összpontosítva, hogy alacsonyan tudja tartani a bérköltségeket, Szingapúr a bevándorlás mellett döntött. A szingapúri férfiak és nők, megszabadulva ezáltal a házimunkától, ezáltal tudnak a munkára koncentrálni és jól élni.” Néhány aktivistától és nem kormányzati szervezettől (NGO) eltekintve ezt a kettős rendszert mindenki elfogadta. Az NTUC állítja, hogy komolyan foglalkoznak az üggyel. Éves jelentésükben, amely előszavát maga a miniszterelnök írta, megemlítik egy olyan munkavállaló esetét, akinek sikerült megkapnia a túlórapótlékot, és egy másikét, akinek sikerült magasabb képzettségi szintet elérni. Nagyjából ennyi. A két ellenzéki párt enyhén szólva nem viszi túlzásba ezt a kérdést: a Szingapúri Haladó Párt (SPP), amelynek mindössze két különleges státuszú képviselője van, (5) egyszerűen úgy véli – a párt alapítója, Dr. Tan Cheng Bock szavaival élve, – hogy „korrekten kell fogadnunk őket”. A Munkáspártnak (WP) tíz képviselője van – 1965 óta először. Ők hajlamosak a fiatal szingapúriak nevében beszélni, akik amiatt aggódnak, hogy az átlagos vagy magasan képzett külföldiek megkaparintják e legjobb munkahelyeket. Mint például az a fiatal banki alkalmazott, aki nincs megelégedve a cégnél betöltött pozíciójával, merthogy „ezek a bevándorlók elveszik a munkánkat”.
„Konkrét előnyökkel kell, hogy járjon a szingapúriak számára a külföldiek beáramlása” – nyilatkozta Pritam Singh, a WP nemzetgyűlési képviselője 2022. április 21-én. Néhány nappal korábban azt szorgalmazta, hogy „csak olyan külföldiek kaphassanak állandó lakos státuszt vagy honosítást, akik letették az angol nyelvvizsgát”. Ez azért vitát gerjesztett, mert hogy az országban négy hivatalos nyelv van: az angol, a mandarin, a maláj és a tamil, és igyekeznek stabilan tartani az egyes etnikai csoportok („fajok”, ahogy itt mondják) arányát: a szingapúriak 74,3%-a kínai származású, 13,6%-a maláj, 8,9%-a indiai, 3,2%-a pedig „egyéb” származású, ide tartoznak a félvérek is.
„Ha rosszul beszélünk angolul, akkor kevésbé leszünk szingapúriak?” – teszi fel a kérdést két kutató, Mathew Mathews és Melvin Tay. (6) Míg a jómódúaknak és a művelteknek tökéletes az angolságuk, addig az átlag szingapúriak „singlishül” beszélnek. Újságokban, reklámokban és a televízióban (ahol minden közösségnek saját csatornája van) sokáig be volt tiltva e nyelv használata, de ma már visszatért a közéletbe ez a dallamos, a négy nyelvet vegyítő történelmi dialektus. A vita, amelyet Pritam Singh indítványa keltett, annál is inkább visszhangra talált, mivel az angol nyelv egyre inkább a szelekció eszközévé válik, miközben egyre élesebb a versengés a szingapúriak között.
A verseny már az iskolában elkezdődik, a híres integratív „szingapúri modellel”, amelyet Nyugaton oly nagyra értékelnek. Az általános iskola első két évében az angol nyelv (olvasás és írás), a matematika és egy (szabadon választható) anyanyelv elsajátítására kerül sor, a következő két évben pedig bevezetik a természettudományokat és elkezdődnek a tanórán kívüli tevékenységek. Ezután viszont egy rendkívül szelektív vizsga következik, a Primary School Leaving Examination (PSLE) [általános iskolai érettségi vizsga]. Magas pontszámot kell elérniük ezen a „teszten” a 12 éves gyerekeknek, ha be akarnak kerülni a legjobb gimnáziumokba, majd egyetemekre, és hogy később a legjobb állásokat foglalhassák el. Az átlagos pontszámmal rendelkezőknek be kell érniük a szakközépiskolákkal. A többiek meg...
Mondani sem kell, hogy nagy, sőt, az egyik szülő szerint „eszement” nyomás nehezedik a tanulókra. Néhányan attól tartanak, hogy gyermekük végül öngyilkos lesz – és nem is ok nélkül: 2022-ben 125 10 és 29 év közötti fiatal vetett véget életének. (7) Tény, hogy „pokol az iskola azoknak a gyerekeknek, akik esetleg nem fognak tudni jól teljesítenek a PSLE-n – mondja egy fiatal tanárnő Yong Shu Ling rendezőnő filmjében. (8) – Nem tudok változtatni azon, hogy hogyan kell számolni, de vissza tudom adni a kedvet a tanuláshoz”. Éppen ezek a hiperszelektív tanítási formák oltják ki a felfedezés iránti vágyat és azt a kreativitást, amelyre éppen hogy szüksége van úgy az új technológiáknak, mind a kultúrának.
Ráadásul újratermelik „az osztály- és faji egyenlőtlenséget”. Meglepő ez a kifejezés a harmincas éveiben járó, divatos, a fején sálat viselő malajziai start-up igazgatótól, aki közvetlen, de azért névtelenséget kér. Elmagyarázza, hogy a jó eredmények eléréséhez már otthon is tökéletesen kell tudni beszélni angolul, és főleg magánórákat kell venni olyan magániskolákban, amelyeknek a tandíja a PSLE-siker arányának megfelelően emelkedik. A szülei kisboltosok voltak, „se nem gazdagok, se nem szegények”, és halálra dolgozták magukat, hogy ő sikeres lehessen. A híres történész, Thum Ping Tjin, ismertebb nevén PJ Thum, aki az igazságtalanság ellen küzd, rámutat, hogy a családok leggazdagabb 20%-a majdnem négyszer annyit költ gyermekei oktatására, mint a skála alján lévő háztartások. (9) Amúgy a 20 és 39 év közötti kínai származású szingapúriak 59,2%-a, míg a maláj származásúaknak csak 16,5%-a (10) rendelkezik egyetemi diplomával.
Hivatalosan nincs megkülönböztetés, mindenkit egyformán kezelnek. Természetesen vannak identitástudattal rendelkező városrészek – Little India, China Town, Kampung Glam (muszlim negyed) –, de ezeknek elsősorban a társasági élet és a vásárlás szempontjából van jelentőségük, nem élnek elkülönülten. Itt a lakosok négyötödének saját lakása van, pontosabban kilencvenkilenc évre szóló használati joga, általában nagy állami lakóparkokban, amelyekben a közösség összetétele az országon belüli arányuk szerint kell hogy legyen: 74,3% kínai, 13,6% maláj stb. Tehát nincs gettó a szigeten. Ennek ellenére egyesek egyenlőbbek, mint mások...
Érzékelve, hogy az eddig viszonylag védett középosztály körében egyre nő az aggodalom, és tudatában annak, hogy az autoriterizmusnak talán nincs is nagy jövője, a miniszterelnök-helyettes és leendő miniszterelnök-jelölt, Lauwrence Wong 2022 júniusában egyéves időtartamra konzultációs platformot indított „Forward Singapore” [Előre Szingapúr] címmel. Nem kertel: „A diákok – mondja – csapdában érzik magukat egy olyan rendszerben, ahol nagyon nagy a tét már fiatal koruktól kezdve, a diplomások és a munkavállalók pedig aggódnak a karrierjük miatt, és az ingatlanpiacról is ki vannak rekesztve”. Lawrence Wong launches “Forward S’pore” to set out road map for a society that “benefits many, not a few, [Lawrence Wong elindítja a "Forward S’pore" elnevezésű kezdeményezést, amely utat mutat egy olyan társadalomnak, amely nem a keveseknek, hanem a többségnek kedvez], The Straits Times, 2022. június 28. A fiatalok számára saját lakás vásárlása, mint ahogy az a szüleiknek megadatott, ma már lehetetlen küldetés, és gyakran a szüleiknél laknak, még akkor is, ha már házasok. Miközben egyre gazdagabbak (Szingapúr lakóinak fele a világ leggazdagabb 10%-ba tartozik,) (11) a miniszterelnök-helyettes reményét fejezte ki, hogy „a siker ne az idők folyamán felhalmozott aranyfazékokat jelentse, hanem kötelességtudatunkat és folyamatos önmegvalósításunkat”. Figyelmeztet: „Ha a társadalmi paktumunk kudarcot vall, a szingapúriak nagy része végül a társadalomból kivetettnek fogja érezni magát, és azt fogja gondolni, hogy a rendszer nem az ő oldalukon áll”.
Ez a „paktum", amelyben keverednek a többé-kevésbé instrumentalizált konfuciánus értékek (hierarchia tisztelete, engedelmesség, igazságosság stb.) és az így-úgy beállított nyugati értékek, máris kérdéseket vet fel. A 2020-as törvényhozási választások tanúskodnak erről: a választókerületek átszabása, az ellenzéknek a médiához való jóval korlátozott hozzáférése és az ultrarövid, kilencnapos kampány ellenére a kormánypárt történelmének egyik legrosszabb eredményét érte el, noha olyan többsége maradt, amely minden más vezetőnek álma lenne (83 képviselő az ellenzék 12 képviselőjével szemben). Valóban tanul ebből a leendő miniszterelnök? Semmi sem kevésbé biztos. (12) A stabilitást potenciálisan veszélyeztetőnek tekintett nyilvános vita továbbra is korlátozott, többek között környezetvédelmi kérdésekben is.
Tizenöt kivégzés a kábítószer elleni küzdelem nevében
Vitatott a nyolcadik metróvonal, a Cross Island útvonala, amelyhez a sziget legnagyobb természetvédelmi területe alatt kellene földmunkákat végezni és ki kellene írtani három hektárnyi területet is. Az új vonallal körülbelül hatperces menetidő-csökkenést, és 15%-os árcsökkenést ígér a közlekedési minisztérium. Az építkezés zajlik. „Ugyanez volt a helyzet a Marina Bay kaszinó építésekor is, hiába volt vita” – mondja Caroline Wong, a James Cook Egyetem oktatási dékánhelyettese, aki Szingapúr minden zúgáról tudna mesélni, és állítja: „Figyelmen kívül hagynak minden tiltakozást és véleményt, mindezt a közjó nevében, gazdasági előnyökkel indokolva (turisták vonzása, munkahelyteremtés, több szórakozási lehetőség stb.). Pedig az emberek életminőségét nem csak a növekedés határozza meg.”
A kormány egyelőre elfojt minden vitát. Jogában áll közvetlenül kinevezni a nagy médiumok igazgatótanácsainak tagjait és főszerkesztőit. A Riporterek Határok Nélkül sajtószabadság-indexe szerint Szingapúr 180 ország közül a 129. helyen áll. Tavaly például Terry Xut és Daniel de Costát – a néhány hónappal korábban megszüntetett The Online Citizen hírportál kiadóját és szerkesztőjét – három hét börtönbüntetésre ítélték.
A rendszert a hazugságtól és manipulációtól való védelemről szóló 2019. évi törvény teszi teljessé. Azóta, ha egy tény bármilyen értelmezése nem tetszik a hatalomnak, az „hazugságnak” minősülhet. Büntetnek. Furcsamód főleg a halálbüntetés ellen kampányolókat. A kábítószer elleni küzdelem nevében 2022 márciusa óta tizenöt embert végeztek ki, ritkán volt tisztességes a tárgyalás. A bátran fellépő emberi jogi aktivisták a zaklatás különböző formáinak vannak kitéve: megfigyelés, rendőrségi idézések, honlapjaik cenzúrázása. Szingapúr persze nem Peking. De még PJ Thum, aki egy jól ismert és nagyrabecsült értelmiségi, ő is azt mondja, hogy odáig jutott, hogy végül elhagyta a hazáját, bár továbbra is közreműködik a New Naratif nevű harcias weboldalon: „Ez itt már tulságosan eldurvult”.
Fordította: Drechsler Ágnes
