Tizennyolc hónappal Emmanuel Macron újraválasztása után megerősítést nyert két olyan tény, amely már a 2022-es elnök- és parlamenti választások idején látható volt: a kormány továbbra is rendkívül népszerűtlen, a szélsőjobboldal pedig tovább erősödik. Ugyanakkor végleg szertefoszlott egy tavaly még széles körben osztott illúzió. A baloldal messze van attól, hogy ismét erős és egységes legyen, továbbra is egy esélytelen kisebbség, ami további széttöredezéséhez vezethet.
A Hamász Izrael elleni pusztító támadása és az izraeli hadsereg válogatás nélküli légitámadása (összesen több mint négyezer halott az első héten) drámai módon és talán visszafordíthatatlanul felszínre hozta a baloldal megosztottságát. A közel-keleti konfliktus új szakasza – amelyet a háborús bűnök sorozata jellemez, s amelyekről azonnal képek tömege járja be a világot – a baloldali pártok között valójában már régóta fennálló nézeteltéréseket egy példátlan média- és politikai indulattá változtatta az Engedetlen Franciaország (LFI) ellen.
Megosztott baloldal a média és a politikai indulatok kereszttüzében
De a hajó már ingott. Az Új Népi, Ökológiai és Szociális Unió (la Nouvelle Union Populaire, Écologique et Sociale – rövidítve NUPES) viszonylag sikeresen szerepelt a 2022. júniusi parlamenti választásokon, de azóta a koalíció négy fő tagja között állandóan nézeteltérések és a polémiák robbantak ki (1) . Szinte minden nap kipattant egy új „ügy”, amely okként szolgált a vadul propagált csetepatékhoz a NUPES tagjai között: az abaya, az atomenergia jövője, a grillezés, az egyik képviselő elítélése családon belüli erőszak miatt, a „macsó és környezetszennyező” Tour de France, Tajvan, egy kommunista vezető és egy volt náci pártvezető közötti ostoba hasonlat, fegyverszállítás Ukrajnába, az iszlamofóbia, a rendőri erőszak, egy rapper meghívása, a munka értéke... Már maguk a választási megállapodások is megroppantak. Ki emlékszik még arra, hogy két héttel a Hamász-támadás előtt az LFI üres kézzel került ki a szenátusi választásokból (0 megválasztott képviselő a 348-ból), miután mind a három partnere kilépett a megállapodásból, holott egy évvel korábban, a törvényhozási választásokon az LFI támogatása mentette meg a kommunisták, a zöldek és a szocialisták helyzetét?
Ez egy jól ismert jelenség a baloldalon: mindenki azt állítja, hogy támogatja az összefogást, ha az az ő érdekét szolgálja, és elutasítja, és tényleg valós különbségekre hivatkozik, amikor partnerei többet nyernének, mint ő. Ha a jövő tavaszi európai parlamenti választások nem lennének arányosak (proportionnelle), a szocialisták, a zöldek és a kommunisták bizonyára nem indulnának külön listán. És ha a Franciaországban népszerűtlen választáson a középosztály és a nyugdíjasok szava kevésbé számítana, az LFI nem ajánlotta volna fel a zöldeknek, hogy kész háttérbe szorulni, remélve, hogy így végül kevésbé esnek majd vissza, a Jean-Luc Mélenchon 2022. április 10-i sikeres eredményéhez (21,95%) képest.
Figyelembe véve a jelenlegi erőviszonyokat az országon belül, az összefogás végeredménye egyszerű és sötét: az Élysée-palotáért folyó verseny második fordulójában nem lesz baloldali jelölt, ha a választások első fordulójában többen is indulnak. Így a franciáknak 2017 óta harmadszor is „választaniuk” kell majd egy jobboldali jelölt és Marine Le Pen között. Nagyjából ugyanez a szabály érvényesül majd a parlamenti választásokon is, hiszen azok a jelöltek, akik a regisztrált szavazók kevesebb mint 12,5%-át (azaz tömeges tartózkodás esetén a választók közel 25%-át) szerzik meg, már az első fordulóban kiesnek. Röviden, miután a szélsőjobboldal az ország egyik fő politikai erejévé vált, a baloldali pártok többé nem vitázhatnak, és nem hagyhatják, hogy a választók az első fordulóban döntsék el, ki jusson tovább közülük, mivel nagy valószínűséggel nem lesznek jelen a második fordulóban.
Macron kétszer ötéves elnöki időszaka oda vezethet, hogy 2027-ben a felszólítások a „hasznos szavazásra”, illetve a közvélemény-felmérésektől megijedve a baloldali szavazók egy része már az első fordulóban egy jobboldali jelöltre szavaz, ha – ahogy ma is – az előrejelzések továbbra is azt sugallják, hogy egy konzervatívnak nagyobb esélye lenne Marine Le Pen „blokkolására” (akinek megválasztása már nem kizárt) mint egy NUPES jelöltnek. A bombariadóval, terrortámadásokkal és a határokat ostromló migránsokkal fémjelzett aktuális események, amelyeket szégyentelenül egy kalap alá vesznek, és amelyeket olyan médiumok közvetítenek, amelyekben a szerkesztői döntések azonosak a szélsőjobboldal álláspontjával, ugyanerre a következtetésre vezetnek.
Amikor ötévente kényszerűen egy olyan elnököt választunk meg, akinek azután naponta kritizáljuk a döntéseit, az a demokrácia megcsúfolása, mint ahogy az a másik visszásság is, hogy a baloldalon olyan partnereknek kell választási szövetségre lépniük egymással, akik alapvető okokból állnak egymással szemben. A vitás kérdések listája azt mutatja, nem valószínű, hogy ezeket az egyébként nagyon is elvárt konszenzus képes feloldani és ráadásul épp ezek a kérdések lettek egyre fontosabbak az utóbbi időben. Míg a minimálbér emelése vagy a vagyonadó újbóli bevezetése könnyen egyesíti az összes NUPES pártot, addig a nemzetközi kérdésekben már nehezebb kiegyezni, éppen azért, mert a nyugati rend széles körű megkérdőjelezése kiélezi a nemzetközi helyzetet.
A nemzetközi helyzet két összeegyeztethetetlen értékelése
A világ jelenlegi állapotáról a baloldalon két összeegyeztethetetlen elemzést ismerünk. Az egyikben a fő választóvonal a liberális demokráciák és a tekintélyelvű rendszerek között húzódik, ezt főként a szocialisták, illetve időnként a zöldek képviselik. A másik, az el nem kötelezett álláspont fő szószólói az LFI és a kommunisták. Hogyan lehet ezt a két elemzést összeegyeztetni? Milyen álláspontot képviselt volna egy esetleges közös baloldali kormány a Hamász-támadás idején? Támogatná-e Ukrajna csatlakozását az Európai Unióhoz és az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (NATO)? Követné-e az Egyesült Államokat a Kínával Tajvan miatt kialakuló konfrontációba?
A szocialisták szinte minden ilyen, nem elhanyagolható kérdésben sokkal közelebb állnak Macronhoz, mint az LFI-hez. A jövő tavaszi európai választásokon várható listavezetőjük, Raphaël Glucksmann, egy lelkes neokonzervatív, aki még azért is bírálja a francia elnököt, mert szerinte nem igazodik eléggé az amerikai „héják” álláspontjához. Ami Párizs szocialista polgármesterét, Anne Hidalgót illeti, izraeli színekben világítja meg az Eiffel-tornyot, amikor izraeli állampolgárok válnak mészárlások áldozatává, de nem mutat együttérzést, amikor a palesztinok ellen követnek el háborús bűnöket.
Még ha feltételezzük is, hogy ezek az alapvető különbségek áthidalhatók, azonban semmilyen módszert sem dolgoztak ki a konfliktusok feloldására. Holott tudjuk, hogy a közösségi oldalak felerősítik a nézetkülönbségeket, a média pedig azonnal és örömmel lecsap a vitára és egyértelműen ezekre irányítja a közérdeklődést. Az LFI meglehetősen átláthatatlan szervezeti formája sem könnyíti meg a dolgot: a párt képviselői a nyilvános térben vitáznak egymással, mindenki és azonnal a saját személyes érzékenysége szerint reagál a hírekre, és lelkesen él a média által felajánlott megszólalási lehetőséggel. A kialakult zűrzavar a rosszul megválasztott szavakat és a kontextusból kiragadott kifejezéseket újra és újra előtérbe állítja és ezzel táplálja a „polémia” következő ciklusát. Összességében mindez egy hanyatló korszak hangulatát tükrözi. Néhány évvel ezelőtt – de úgy tűnik, mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna... – a pártokban a vezetők előbb találkoztak, megbeszélték az „ügyeket”, majd a nyilvánosság elé tárták az párt állásfoglalását. És senki sem akart hozzászólni egy olyan témához, amelyről semmit sem tudott, csak azért, mert mindenki más is megszólalt már.
A közélet ilyen átalakulása annál is inkább veszélyes egy baloldali, a társadalmat átalakítani akaró mozgalom számára, mert a média alá van aknázva és nyíltan és deklaráltan ellenfél. Az LFI reakciói a Hamász-támadásra kezdetben bizonyára nem voltak megfelelőek, sőt ügyetlenek voltak, de semmiképpen sem voltak botrányosak. Viszont felháborodott kommentek özönét váltották ki, amelyeket hamarosan jogi fenyegetések követtek. Egészen elképesztő, hogy miután október 7-én Jean-Luc Mélenchon azt írta, hogy „az Izrael és Gáza ellen elszabadult erőszak egy dolgot bizonyít: az erőszak csak erőszakot szül és önmagát termeli újra (2)”, a megjegyzés szinte hasonló tornádót szabadított el, mint amit Jean-Marie Le Pen idézett elő, amikor 1987-ben a gázkamrákat „a második világháború történetében egy részletkérdésnek” nevezte. Akkor, a pártja, a Front National az antiszemita kijelentés után három évtizedre elfogadhatatlanná vált még a jobboldal számára is.
Talán ezen felbuzdulva azok, akik már régi szorgalmazói az antikapitalista baloldal karanténba (3) zárásának és ha lehet teljes elszigetelésének, most szeretnék, ha automatikus média-felháborodást, politikai kiátkozást és emberiség elleni bűncselekmény miatti bocsánatkérési eljárást okozna, ha egy baloldali politikus nem elég gyakran használja az „iszlamista” és a „terrorizmus” szavakat, akár a Hamász, akár bármely más támadással kapcsolatban. Sőt sokan el akarják érni a baloldali szervezet feloszlatását, ha az túlságosan kritikusan viszonyul az izraeli kormány politikájához. Egy jobboldali pamfletíró odáig ment, hogy felszólított az Új Antikapitalista Párt (rövidítése NPA) feloszlatására. A Goncourt-akadémia e tagja az NPA-t „Új Antiszemita Párt (4)„-ra akarja átnevezni. Valószínűleg büszke leleményes javaslatára.
A szélsőjobb eszméi „beolvadnak” a napi politikába
A palesztin ügy támogatói ellen gyakran bevetik az „antiszemita” vádat. Ennek igen erős megfélemlítő ereje van, ez onnan látszik, hogy amikor Jean-Luc Mélenchon ellen is bedobták, akkor ez ellen csak nagyon kevesen emelték fel a szavukat. Az, hogy egy Les Républicains (LR, jobboldali) képviselő, Meyer Habib „antiszemita gazembernek” nevezte, az nem különösebben meglepő, és megfelel annak, amit elvárhatunk ettől a provokátortól, aki rendszeres vendége a CNews TV-nek, ahol finom ráutalással megkérdezték az LFI kapcsán: „a nácizmus átkerült a szélsőbaloldalra?”. A véleménynyilvánítás szabadsága szempontjából Meyer Habibnál sokkal aggasztóbb, hogy Elisabeth Borne miniszterelnök is ilyen húrokat penget: az LFI „felháborító kétértelműsége”, amikor is a „cionizmusellenessége” „néha az antiszemitizmus egy formájának leplezésére szolgál”. Másik példa arra, amikor az „antiszemitizmus” vád nevében a baloldal politikai mozgásterét akarják korlátozni Carole Delga szocialista képviselő esete, aki a pártja vezetésével szemben áll és aki azt javasolta, hogy „tiltsanak be minden palesztinbarát tüntetést Franciaországban”. A Le Monde vezércikke pedig, miután az LFI-t „a legbarbárabb erőszakkal szembeni engedékenységgel” vádolta, majd úgy tett, mintha kérdezne: „Mit akar tenni Jean-Luc Mélenchon? (...) Bátorítani az antiszemitizmust? Támogatja az iszlamista terrorizmust? Mindezek a kérdések megérdemlik, hogy nyíltan beszéljünk róluk (5) ”. Nem, ne beszéljünk ilyeneket.
Újraválasztása óta a politikailag és szociológiailag is kisebbségben lévő köztársasági elnök (a „polgári blokk”), miközben nincs egy következetes doktrínája (a macronizmus nem az), gyakorlatilag osztatlan hatalmat gyakorol. Ezt annak köszönheti, hogy először is adott egy cinikus meghatározást a „szélsőségeknek”, majd harcba indult ellenük. Először még azt állította, hogy egy progresszív pólust testesít meg, „amely a szociáldemokráciától a szociális gaullizmusig (6) terjed”, sőt átvette az NPA „Az életünk többet ér, mint a profitjuk” szlogenjét is és az „ökológiai tervezés” koncepcióját is. Később azonban Macron egy erősen jobboldali irányt vett. Parlamenti többség híján pártja folyamatosan megegyezésre törekszik az LR-rel (Les Républicains, a hagyományos konzervatív, jobboldali párt – a ford.), amely maga is úgy próbál túlélni, hogy átveszi a szélsőjobb szavait és programjának elemeit.
Egyébként a kormány álláspontja egyre kevésbé különbözik a Rassemblement National (RN – Marine Le Pen pártja) pártétól a közbiztonság, a bevándorlás, az „iszlamista terrorizmus”, a polgári szabadságjogok fenyegetettsége és e kérdések közötti állítólagos és feltételezett összefüggés értékelésében. Úgy tűnik, hogy ez kifizetőbb népszerűségi szempontból, mint például a vásárlóerő védelme. Persze az RN megszavazta a kormány törvényjavaslatainak többségét. Ez a politikai barkácsolás, a szélsőjobb „beemelése” és elfogadtatása már csak azért is hasznos és sikeres, mivel Olaszországban már kormányon vannak, Giorgia Melonit pedig tárt karokkal fogadják az európai fővárosokban, köztük Párizsban is. A nemzetgyűlés elnöke, az RN és a francia politikai és médiaközösség nagy része „feltétel nélküli támogatásukat” hangoztatják a gázai háborúval kapcsolatban, így az LFI baklövései, a Jean-Luc Mélenchon elleni hallali, amelyhez még néhány partnere is csatlakozott, mind-mind hozzájárultak a baloldal elleni hadművelet tökéletesítéséhez.
A baloldal megosztott, a NUPES partvonalon kívülre került. Vajon ez elegendő politikai változás-e ahhoz, hogy a köztársasági elnök a parlamenti többség nélküli kormányzás nehézségeire hivatkozva feloszlassa a Nemzetgyűlést, és pártját megint a szélsőjobboldal elleni utolsó bástyának tüntesse fel? Vagy, ha minden kötél szakad, és a játszma nem sikerül, akkor vajon Emmanuel Macron együtt kormányozna Marine Le Pen-nel?
Fordította: Morva Judit
