1957-ben Ernst Kantorowicz német származású történész meglepő címmel könyvet jelentetett meg az Egyesült Államokban, ahol akkoriban tanított: A király két teste (1). Ahogy ő maga fogalmazott, a gondolat „látszólag abszurd és sok szempontból kínos” volt, és önkéntelenül is „nagy volt a kísértés, hogy inkább nevetséges formában mutassam be”. A könyv azonban élénk visszhangot keltett, a politikusok és az esszéisták köreiben, különösen Franciaországban.
Wikipédia oldala szerint Ernst Kantorowicz (1895–1963) „középkorkutató történész, ellenálló, egyetemi tanár”. A valóság azonban egy ponton némileg eltér ettől. Lelkes nacionalista és lelkes antikommunista, az első világháború végén harcolt a lengyel felkelés, majd Berlinben és Münchenben, a Freikorps keretében, a Spartacus-felkelés ellen. Dandy, az élet örömeit élvező titokzatos személyiség volt, és a költő Stefan George által létrehozott George-kör tagja; ez a kör, amellyel Martin Heidegger is rokonszenvezett, azon munkálkodott, hogy végre eljöjjön a „titkos Németország” ideje, amikor majd kiteljesedhet az ország valódi identitása. Kantorowicz 1934-ben a frankfurti egyetemen tartott utolsó előadását ennek a „titkos Németországnak” szentelte. Ekkor már híres szerző az 1931-ben megjelent, II. Frigyesről szóló életrajzával. A német–római császár (1215-1250), a Hohenstaufen-dinasztia utolsó császára volt, a „Szunnyadó király”, akiről az a legenda terjedt el, hogy egy csodálatos napon visszatér és megváltja a világot. Ah, a „titkos Németország...”
Nem meglepő, hogy a „konzervatív forradalom” hívei a könyvet nagy lelkesedéssel fogadták. Állítólag tetszett Adolf Hitlernek is. Kantorowicz 1934-ben azonban megtagadta, hogy esküt tegyen a rezsimre. Ezt gyakran az ellenállás gesztusaként mutatják be, amelyet különösen a hatalom antiszemitizmusa váltana ki, mivel Kantorowicz zsidó volt. Ez egy pozitív olvasata lenne Kantorowicz megítélésének, de megkérdőjelezhető: mint a hatóságoknak címzett levelében írta, hozzáállása „alapvetően pozitív a nacionalista Birodalommal szemben (2)”. Az eskü megtagadása nem a szó szűk értelmében vett politikai állásfoglalás volt, hanem az akadémiai szabadságról alkotott felfogásából fakadt, amely a középkori studium fogalmában gyökerezik, azaz az egyetem önrendelkezési jogában. 1938-ban az Egyesült Államokba távozott, ahol 1949-ben, a mccarthyizmus idején, egyetemi kollégáihoz hasonlóan ismét „hűségeskü” aláírására szólították fel, ami ellen ismét határozottan tiltakozott, ugyanazokból az okokból, mint 1934-ben. A magát konzervatívnak valló ember semmiképpen sem volt a kommunisták támogatója, és nem is próbálta magát annak kiadni, épp ellenkezőleg. A két „hűségeskü” elutasítását kommentátorai széles körben a demokrácia iránti mély elkötelezettségének értékelték. Ugyanakkor nem említik megingathatatlan antikommunizmusát és szinte misztikus nacionalista lelkesedését. A demokrácia hívének mutatja be francia kiadója is, aki azonban hangsúlyozza, hogy a könyv „arra törekszik, hogy megvilágítsa a huszadik század politikai patológiáinak eredetét”. A kiadó itt valószínűleg a „totalitarizmusokra” gondolt. Pedig Kantorowicz a könyvében a liberális demokrácia elfajulásának egyik jelenségére „világít rá”.
Angol példából kiindulva vizsgálja „az állam mítoszának” kialakulását. Ikonográfiákra, numizmatikára, valamint a középkori teológusok és jogászok leírásaira támaszkodik, köztük Edmund Plowden (1519–1585) I. Erzsébet uralkodása alatt írt és összeállított jelentéseire, amelyben ismerteti a századokat átívelő „misztikus képzelet” jelentését: „A király két testet hordoz magában, azaz egy természetes és egy politikai testet. [...] A természetes test halandó test, amely ki van téve minden olyan gyengeségnek, amely a természet vagy a véletlen folytán előfordul [...]. Politikai teste azonban olyan test, amelyet nem lehet látni vagy megérinteni, amely a politikai közösségből és a kormányzatból álló test, és a nép irányítására és a közjó megvalósítására hivatott”. Ez a „kettős test” Kantorowicz szerint a középkori keresztény gondolkodástól elválaszthatatlan teológiai-politikai konstrukció, amely Krisztus emberi és isteni kettős természetének felfogásából ered, aki az Eucharisztiában valóban jelen van, és az egyház testének a feje. A halandó test eltűnhet, de a politikai test önmagában halhatatlan egység. A politikai test magában foglalja a természetes testet, amely alárendeltje. A természetes test képviseli a másik, a közösség entitását. Más szóval, amikor „a király embersége felülkerekedik a korona istenségén és a halandóság a halhatatlanságon”, akkor a király elveszti a koronáját, mint II. Richárd, Shakespeare tragédiájának hőse – e darabot nem is méltányolta se Erzsébet királynő, se utódja. A teológiából lett átvéve tehát az a koncepció, hogy a jog alapján válik legitimmé a politikai hatalom, majd ebből alakulnak ki az állam folyamatos fennmaradásának alapjai is.
Az állam e „politikai teológiája” – hogy azt a kifejezést használjam, amelyet Kantorowicz, aki azt a demokrácia tehetetlenségét hirdető, a nemzetiszocialista hatalomhoz tevékenyen kötődő Carl Schmitt jogásztól kölcsönözte (3) – két alapvető dimenziót hangsúlyoz: az állam szakrális auráját, és ehhez kapcsolódóan azt a tényt, hogy a hatalom gyakorlásával egyidejűleg megtörténik a hatalom megjelenítése is. Kantorowicz aprólékosan beszámol a különböző szertartásokról (különösen a koronázásról és a temetésről), amelyekben szimbolikusan jelenítik meg a két test „metaforáját”. Marc Bloch már 1924-ben kiadta a Gyógyító királyok – Tanulmány a királyi hatalom természetfeletti jellegéről Franciaországban és Angliában című művet (4) , amelyben elemezte a „gyógyító érintés” a „kézrátét” rituáléjának szerepét, amellyel a király a görvélykórban [nyirokcsomók tuberkulotikus eredetű gyulladása – a ford.] szenvedőket gyógyította, és a rítus kialakulását. Ezeket a „csodákat” elhelyezte a mentalitás változásának folyamatába és az egyházi hatalmak és a királyi családok közötti rivalizálás történetébe. Úgy tűnik, hogy Marc Bloch a Gyógyító királyok c. műve Franciaországban lényegesen kisebb érdeklődést váltott ki a hatalmat gyakorlók és a hatalmat elemzők körében, mint Kantorowicz munkája.
Igaz, hogy az V. Köztársaság elnöki rendszerré válásával a két test sosincs messze. De Gaulle tábornok temetése („Franciák, De Gaulle tábornok meghalt. Franciaország megözvegyült” – mondta utódja, Georges Pompidou), akárcsak François Mitterandé, a gyakorlatba is átültették a koncepciót: mindkettőjüknek két szertartást rendeztek, az egyik a hivatalos, a nemzeti, a „halhatatlan test” számára – a Notre-Dame-ban, a másik, a magántemetés, a pusztán halandó test számára – Colombey-ben és Jarnac-ban (5). Emmanuel Macron – aki nagyon gyakran utal a titokzatos „transzcendenciára”, ezzel próbálja elősegíteni megnyilatkozásai „spirituális” lényegének befogadását – kissé zavarosan ugyan, de ismeri az elméletet („az Elnök, akinek több teste van… [le Président, qui a plusieurs corps...], interjú a L’Obs-ban, 2017. február 16.). És el is játssza.
Miközben „halandó testét” olyan gyakran mutatja, hogy az végül is megszokott világunk részévé válik, törekvése a „politikai test” ezzel egyidejű meghatározására kifejezetten figyelemre méltó. Azon alapszik, hogy a parlament fokozatosan elveszíti a törvényhozó szerepét, és helyette a polgárokkal folytatott „párbeszéd” lép elő a legitimálás eszközévé, amikor felhívja a polgárokat, hogy vegyenek részt az állampolgári konzultációkon és – valószínűleg hamarosan – a népszavazásokon. Vitathatatlan, hogy az egészet arra használja, hogy megpróbálja igazolni a féktelen tekintélyelvűséget, amelyhez magasztos paternalizmus párosul. Nyilvánvalóan erősíteni akarja a köztársasági monarchiáról szóló kliséket, a híres Bonapartista-de Gaullista kísértést, amely szinte egybeforrt a kiirthatatlan „vidéki Franciaországra” hivatkozással. De van valami alattomosabb is. Hozzáállása ugyanis része egy erőteljes mozgalomnak, amely megkérdőjelezi a demokrácia értelmét és jövőjét. És a kettős megtestesülés keresése egy nagyon sajátos értelmet nyert demokrácia védelmében történik.
Úgy tűnik, hogy „a demokrácia elfáradt, kiürült”, mint azt a választásokon – kivéve az elnökválasztást – a tartózkodók magas aránya mutatja. Míg a lakosság 67%-a úgy véli, hogy a demokrácia pótolhatatlan (Ipsos-Sopra Steria felmérés – Fractures françaises, 2020), addig 33%-uk nincs erről meggyőződve, és 2021-ben már csak 29%-uk bízik a parlamenti képviselőiben. Lehet, hogy „a modern demokrácia forradalmai, különösen a francia forradalom, azáltal, hogy megszabadultak a király alakjától, a hatalmat testetlenné, határozatlanná és illetéktelenné tették”? (6) Emmanuel Macron egyetért ezzel. XVI. Lajos halála „űrt teremtett a közösség érzelmeiben és képzeletében”, amelyet „a demokrácia nem tölt be” (Le 1, 2015. július 8.) Akkor hogyan töltsük be? Ez a kérdés furcsa módon mindennapossá vált. Még a meghökkentő német szociológus, Hartmut Rosa, a „rezonanciaelmélet” bajnoka is foglalkozik vele. Számára a demokráciának, „társadalmunk hitvallásának”, hogy „értelme is legyen”, szüksége van a vallásra és a rituálékra. (7) A „hitvallásunkat” Emmanuel Macron is meg akarja menteni – ki ne akarná? Ő úgy, hogy „Nemzetet csinál (8) ”. Ez egy homályos kifejezés, amely az egységes népre utal. És azt sugallja, ahogy Carl Schmitt mondaná, hogy van egy ellenség. Mindenki, aki nem akar „Nemzetet csinálni”. Aki nem tartozik például „a köztársaságiak körébe”. Aki szembemegy a Francia Nemzet értékeivel, aki részt vesz „a civilizáció-leépítés” folyamatába. De ki határozza meg ezt a Nemzetet, az értékeit és az ellenséget? Hát maga az elnök. Immár „Jupiter” (9) a francia nemzet letéteményese. Helyén van tehát a „két test”. A „természetes”, az elnöké, és a „szellemi”, Franciaországé. És mindez a megosztottság ellen. A megújult „demokráciáért”.
Természetesen senki sem hisz a két test fikciójában. Tudjuk azt is, hogy Emmanuel Macron nem túl népszerű. De ettől még működik a szimbolikus keret. Őt hívták találkozóra a sárgamellényesek. Az ő képmását támadják meg vagy égetik el a tüntetéseken. Vele, egyedül vele egyezkednek a pártvezetők, hogy tárgyaljanak „az álláspontok közelítéséről” az ő (meghökkentő) feltételei szerint, persze úgy, hogy „a népé lesz az utolsó szó”, ahogy az a meghívólevélben áll. Amikor a Franceinfón a rögbi-világbajnoksággal kapcsolatban pártjának egyik képviselője azt mondta, hogy „az elnök büszke házigazda ország lenni”, az újságírók észre sem vették. Amikor Emmanuel Macron arról beszél, hogy a polgárok kötelességeinek elsőbbsége van a jogaikkal szemben, „az utca” nem tiltakozik. Általánosított egy szóhasználatot, a normákat és a hatalom egy adott megjelenítését, ábrázolását. Nagymértékben meghatározta a viták terepét, azokat a kereteket, amelyek között megvan, hogy mit lehet nemcsak tenni, hanem gondolni is, akár a vele szemben állók részéről is.
A változáshoz vezető út, ha nem akarunk elszenvedni egy következő vereséget, azt is magában foglalja, hogy megtagadjuk ennek a nyelvnek, ennek az elképzelt eszmeiségnek, ezeknek a szakralizált tiltásoknak az elfogadását és használatát. Mert ezek alkotják a „posztdemokrácia” ideológiai eszköztárát, amely készen van és felhasználásra alkalmas a jövőben is, akár Macron, akár bármelyik ellenfele lép a helyébe.
Fordította: Morva Judit
