Kínával kapcsolatban bármilyen megszólalás egy meggyőződésre épül: az ország megpróbálja felborítani a „nemzetközi rendet”, hogy aztán a saját képére új rendet építsen. Ennek érdekében Peking türelmesen „nagy stratégiáját” alkalmazza, követve a „globális hatalomhoz vezető útitervet”, (1) David B. H. Denoon politológus szerint. Michael Pillsbury, a rendkívül konzervatív Heritage Foundation tagja és Donald Trump korábbi elnök Kína-politikájának útmutatója még azt is tudni véli, hogy Peking „titkos stratégiája” már 1949-ben, a Népköztársaság kikiáltásakor kialakult, hogy aztán egy évszázadon át is folyamatban legyen...
Ez a perspektíva annál is inkább aggasztó, mert az utat állítólag egy magányos autokrata vezérli – vagy akár csak elképzeli: „Hszi Csin-ping, a vörös király” (Les Echos, Párizs, 2021. július 1.), akinek „világuralmi ambíciói egyre egyértelműbbek” (Nikkei Asia, Tokió, 2023. október 16.). Egy ember, aki eltökélte, hogy „átalakítja a világot” (Cable News Network [CNN], 2023. november 10.), különösen az Új Selyemút által, amely „Kína stratégiájának első állomása” (Nikkei Asia, 2023. október 16.).
2013. szeptember 7-én Hszi által útjára indított projekt – amely kezdetben az „Egy övezet, egy út” (OBOR) nevet viselte, majd az „Övezet és út kezdeményezés” (BRI) nevet kapta – kidolgozása több évig húzódott, míg Peking 2015. március 28-án ismertette annak általános filozófiáját: „A regionális összeköttetés erősítése és egy szebb jövő közös megteremtése", (2) mégpedig főképp az infrastruktúra kiépítéséhez nyújtott, jelenleg 1000 milliárd dollárra becsült, politikai feltételek nélküli kölcsönök révén. Az Ausztrál Stratégiai Politikai Intézet (ASPI), egy agytröszt, úgy véli, hogy ezek a szép ígéretek egy sötétebb valóságot takarnak. A projekt célja Kína partnereinek leigázása „adósságcsapdákon keresztül”, hogy Pekingnek „hegemón szférát” (3) biztosítson. Az erőteljes nyugati kritika nemrégiben arra késztette Pekinget, hogy mellőzze a BRI címkét, ami a hivatalosan kapcsolódó projektek számának csökkenését eredményezte. Meg kell-e lepődnünk, ha a washingtoni konszenzus „annyira ellenségessé vált Kínával szemben, hogy minden Peking felé nyújtott kéz a gyengeség gyanúját kelti”, (4) ahogy a Financial Times szerkesztőségi cikke megjegyzi?
A Kínai Kommunista Párt (KKP) nagygyűlései leginkább azt a nézetet erősítik, hogy Kína egy hiperközpontosított, egységes állam, ahol a felülről jövő utasítások mindenkire nézve kötelezőek, de tényleg ez a helyzet? Ha megnézzük az állam átalakulását azóta, hogy Deng Hsziao-ping az 1970-es évek végén hatalomra került, ez nem is olyan biztos.
A múlttal való szakítás természetes következménye volt annak a válságnak, amelyen az ország keresztülment, amikor a maoista modell kifulladt, és vidéken stagnált az életszínvonal. De „a kínai gazdasági rendszer gyenge teljesítménye és a kulturális forradalom okozta bizalmi válság mind az elit, mind a lakosság körében nem elégséges magyarázat arra, hogy az ország miért kezdett bele a piaci reformok folyamatába” – véli Susan L. Shirk amerikai kutató, aki „politikai számításokra” (5) mutat rá. Mao Ce-tung 1976-os halála után „Kína az utódlási háború szorításában találta magát. Deng Hsziao-ping kihasználta a gazdasági válságot, hogy lejárassa Hua Guofenget [a KKP elnökét, Mao kijelölt utódját] és aláássa az ipari szektor cárjait, akik uralták a bürokráciát. [...] A reformprogram lett az az eszköz, amellyel Deng versenybe szállt Huaval Mao utódlásáért”. A vele szemben ellenálló, a nehézipart és a tervezést szorgalmazó blokkal szemben Deng a decentralizációt és a piaci reformokat szorgalmazta. Az előbbi lehetővé tette számára, hogy a központi állam hatalmát egyre inkább a tartományok politikai vezetőire és végrehajtóira ruházza át. Ez a „modernizáció” melletti koalíciót szilárdította meg azáltal, hogy a helyi hatóságokat jövedelmező mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi kísérletezésre ösztönözte.
Ahogy a tartományok átvették az irányítást a kialakulóban lévő felhalmozási folyamat felett, a központi kormányzat feladatai egyre inkább a makrogazdasági irányításra redukálódtak: kamatlábak, árfolyamok stb. A tervezés megmaradt ugyan, de már helyi szinten, és nem volt valódi koordináció a magasabb szintekkel. Ezáltal az országban „féktelen belső verseny alakult ki, amely [...] felesleges termelési kapacitások és infrastruktúrák kiépítéséhez vezetett” – elemzi Hung Ho-fung szociológus. (6) 1997-ben – mutat rá Martin Hart-Landsberg és Paul Burkett közgazdász – „az ország 30 tartományából 20 saját autóipart akart fejleszteni, így az ország 122 gyártósorral rendelkezett [...], amelyek 80%-a kevesebb mint 1000 járművet gyártott évente, és csak 6 gyártott 50 000-nél többet”. (7) Ennek következtében tartományonként egyre nőtt a különbség Kína gazdasági rendszerei között. A tengerparton fekvő tartományok vörös szőnyeget terítettek a külföldi tőke előtt, amely egyre inkább befolyásolta a helyi politikát. Az ország belső részén inkább a helyi vállalkozásokra koncentráltak, igyekeztek megvédeni őket a konkurenciától. (8)
A decentralizáció az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és az adózás területére is kiterjedt. A különleges gazdasági övezetek létrehozásán kívül joguk lett a tartományoknak önállóan kialakítani gazdasági kapcsolataikat a külfölddel. Saját külügyi hivatalokat hoztak létre, és a nemzetközi együttműködési szervek kulcsszereplőivé váltak. Lee Jones és Shahar Hameiri kutató a kínai állam „egységes” értelmezésének kritikájával foglalkozó könyvében (9) bemutatja, hogy ezek a tartományi szervek hogyan építettek ki egyfajta „paradiplomáciát”. Így előfordult néha, hogy ők maguk írtak alá megállapodásokat külföldi kormányokkal. Yunnan tartomány például 1999-ben elindította a Banglades–Kína–India–Burma Együttműködési Fórumot (BCIM), még mielőtt a Guangxi tartomány létrehozott volna 2006-ban egy hasonló, bár konkurens formációt: a Pán-Beibu Öböl Gazdasági Együttműködési Fórumot. A tartományok diplomáciai iránytűje azonban kizárólag a gazdasági érdekeik felé mutatott. Nem sokat foglalkoztak a Külügyminisztérium általános célkitűzéseivel, mivel a hierarchiában azonos rangúak voltak. Márpedig, ahogy Jones és Hameiri rámutat, „a kínai politikai rendszerben az egyik minisztérium csak akkor adhat utasítást egy másiknak, ha az alacsonyabb szinten vagy a közvetlen fennhatósága alatt áll.” Míg 1979 előtt a központi kormány felügyelte az összes külkereskedelmet és befektetést, az 1990-es évek elejétől kezdve az ellenőrzés nagyrészt decentralizált lett.
A tartományok emancipációjával párhuzamosan a Deng által kezdeményezett reformfolyamat „megszabadította” a vállalatokat az állami ellenőrzés alól egy hatalmas privatizációs folyamatnak köszönhetően: ez vagy jogi értelemben, vagy az „állami tulajdonú vállalatok” helyi hatóságok általi átvételével jött létre. A gazdasági szereplők, akiknek immár nem kellett élethosszig tartó foglalkoztatást és szociális védelmet biztosítani az alkalmazottaiknak, egyetlen küldetésükre koncentrálhattak: a túlélésüket biztosító profit kitermelésére. A legnagyobb vállalatok, amelyek néha a korábbi minisztériumok átalakításának eredményeként jöttek létre, megtartották helyüket a hatalmi struktúrában, és így akár szembe is szegülhettek a központi hatóságokkal. Mások azon tartományok jóindulatából profitáltak, amelyeknek köszönhetően fejlődésnek indulhattak. Általában versenyhelyzet jött létre, főként más nemzeti vállalatokkal szemben.
Betonőrület
Itt már messze nem arról van szó, hogy egyedül alakítaná a mindenható Hszi Csin-ping országa geopolitikai stratégiáját. Valójában a decentralizáció, a széttagoltság és a nemzetközivé válás évtizedei után Kína vezetői már nem egyedül állnak a kormányrúdnál: „Különböző módszereik vannak arra, hogy a pártállam többi szereplőjét az általuk meghatározott irány felé „tereljék” – magyarázza Lee Jones kutató. De olyan irányelvekkel, amelyek kellően homályosak ahhoz, hogy teret engedjenek különböző értelmezéseknek, tárgyalásoknak – egyszóval párbeszédnek – az alsóbb szintű szereplőkkel. Ez utóbbiak tehát „a politikák kialakításában és végrehajtásában úgy vesznek részt, hogy befolyásolják, átdolgozzák vagy akár figyelmen kívül is hagyják a központi irányelveket, miközben saját érdekeiket és prioritáslistáikat is beillesztik a folyamatba”. (10) Néha még az is előfordul, hogy az irányelvek „alulról jövő” nyomásgyakorlásból erednek, mint például a kínai vállalatok kifelé irányuló terjeszkedésének híres, 2000-ben elfogadott stratégiája (Zǒu chūqù zhànlüè), amely irányelvvé alakított át egy olyan folyamatot, amely már az 1990-es évek eleje óta működött.
Kétségtelen, hogy 2013-ban Hszi-t éppen azzal a céllal választották meg, hogy ő majd újra centralizálja a hatalmat. Abban az időben, írja Zhuoran Li, „sok magas rangú KKP-vezető érezte úgy, hogy Hu Jintao elnökségét [2003–2013] a káosz és a visszásság jellemezte”. (11) Olyan erős jellemű emberrel akarták leváltani, aki képes visszafordítani azt a centrifugális irányelvet, amely gyengítette Kínát, különösen az egyenlőtlenség növekedésével.
Tagadhatatlan, hogy a vezető azt tette, amit Branko Milanović közgazdász „baloldali fordulatnak” nevez: „Kiterjesztette az állam és a párt szerepét, korlátozta a kapitalisták hatalmát és egy olyan növekedési szintet tart fenn, amely nem destabilizálja a társadalmat”. (12) Ez azonban nem jelenti azt, hogy Hszinek sikerült volna átalakítani a mintegy 40 millió káderből álló pártállamot, amelyből 500 ezren vezető beosztásban vannak... 2023-ban például a kínai állami kiadások 85%-át még mindig a helyi önkormányzatokra fordítják, ami „majdnem háromszorosa a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet [OECD] országai átlagának”. (13) Mivel képtelen volt megdönteni a bürokráciát, Hszi kénytelen volt rátámaszkodni. A kínai elnök „nem változtatta meg a játékszabályokat” – állapítja meg Jones és Hameiri. Egyszerűen csak jobban játszott.
Ezen körülmények miatt másképp kell értelmezni az Új Selyemút kezdeményezést (BRI). Az Új Selyemutakból több tucat már eleve létező kezdeményezésre épül: Kirgizisztánban például a tizenkét BRI-hez kapcsolódó projektből nyolcat már azelőtt aláírtak, mielőtt a 2015-ös kezdeményezés ténylegesen elindult volna. (14) Az ötlet, hogy mindezeket egy közös platformba foglalják, utólag merült fel egy homályosan definiált „szlogenprojekt” formájában, amelyet azonban a minisztériumok, tartományok és vállalatok magukévá tettek, hogy politikai támogatást és finanszírozást szerezzenek. Abban az időben ugyanis a túlberuházások következtében felgyorsult a kínai gazdasági szereplők nemzetközivé válása – aminek nagy jelentősége volt az exportágazat fellendülési szakaszában.
A 2008-as globális pénzügyi válságot követően Kína gigantikus, beruházásvezérelt fellendülést hajt végre. „Sok helyi önkormányzat, elárasztva a könnyű pénzzel, új hiteleinek nagy részét olyan haszontalan infrastruktúra és létesítmények építésére fordította, amelyek növelhetik ugyan a regionális GDP-t [bruttó hazai termék], de nem vezetnek hosszú távú jövedelmezőségre” – elemzi Hung. Az eredmény egy megdöbbentő statisztika: 2011 és 2013 között Kína több cementet használt fel, mint az Egyesült Államok az egész XX. században. (15) Ennek a betonláznak köszönhetően az ország tele van óriási városokkal, amelyekben máig sem él senki. Ez vezetett az ingatlanágazat jelenlegi válságához is... Amikor a profitráta csökken (a 2010-es több mint 20%-ról 2018-ra 12,4%-ra), (16) a kínai gazdasági szereplők azzal próbálkoznak, amit David Harvey geográfus „térbeli megoldásnak” (spatial fix) nevez: a többletkapacitásukat az országon kívülre exportálják. Ez a klasszikus megoldása az ilyen jellegű problémáknak egy kapitalista rendszerben.
Az Új Selyemút (BRI) messze nem egy „stratégiai vízió” szülötte, amelyet aztán számtalan módon ültetnek át a gyakorlatba, hanem olyan projektek egymás mellé helyezésének eredménye, amelyek elsődleges motivációja nem diplomáciai, hanem gazdasági. Ebben az esetben is arról az 1990-es évek eleje óta megfigyelhető folyamatról van szó, amikor a gazdasági szereplők határozzák meg a leendő központi irányelveket. Ezt He Yafei, az akkori külügyminiszter-helyettes így fogalmazta meg 2014-ben: „A hosszú évek alatt felhalmozódott ipari túlkapacitás az utóbbi időben jelentős problémává vált [...] Ha nem történik semmi, ez a helyzet a bankok számára rossz adósságok felhalmozódásához vezethet, károsíthatja a gazdasági ökoszisztémát és az ipar egész részlegeinek csődjéhez vezethet. [...] A kínai kormány a [KKP Központi Bizottságának] harmadik plénumán meghatározott elvek alapján iránymutatásokat javasolt [e probléma] megoldására. A legfontosabb az, hogy ezt a kihívást lehetőséggé változtassuk azáltal, hogy a tengerentúli fejlesztési stratégiánk és külpolitikánk elvén „exportáljuk” ezt a túlkapacitást”. (17) A BRI-nek ez az ekkor még homályos elképzelése egy évvel később fogalmazódott meg először hivatalosan.
Természetesen az ilyen méretű határokon átnyúló beruházások hatással vannak Kína és partnerei egymásközti kapcsolatára: az a tény, hogy a BRI-projekteket gazdasági szükséglet vezérli, nem jelenti azt, hogy diplomáciai szempontból nincs hatásuk. Peking nem hagyhatja ezt figyelmen kívül. Ahogy a The Economist Délkelet-Ázsiával kapcsolatban megjegyzi, a kínai hitelek kedvezményezettjei egyre „magabiztosabbak”: „Távolról sem utasítják el az új kínai kezdeményezéseket, ahogy azt néhány nyugati remélte”, hanem továbbra is „örömmel fogadják”, különösen azért, mert „a BRI-projektek nem annyira Kína érdekét, mint inkább a helyi elit prioritásait tükrözi”. „Túlzás úgy vélekedni, hogy Kína olyan diplomáciát folytat, amelynek célja partnerei adósságcsapdába ejtése lenne [...]” – folytatja a hetilap, rámutatva arra, hogy „a kínai vállalatoknak és bankoknak gyakran olyan feltételekkel kell újra tárgyalniuk a meglévő megállapodásokat, amelyek számukra kedvezőtlenebbek.” A BRI pozitív hatása ezért „mélyrehatónak és tartósnak” bizonyulhat. (18) Diplomáciai szempontból nem mellékes ez a megállapítás, de ez nem változtat semmit a projekt keletkezésén és stratégiai jellegén.
Bár a BRI térbelileg megoldást kínál Kínának a nemzetközi gazdasági rendszerbe való integrációjához közvetlenül kapcsolódó túlfelhalmozási problémára, Pekingnek nem annyira a világrend felborítására irányuló törekvését jelzi, hanem inkább azt a szándékát, hogy teljes mértékben alávesse azt saját szabályainak. „Ahelyett, hogy egy új világrendet akarna – írja Hung – Kína inkább egy új hatalom akar lenni a régi rendben.” Hát akkor miért ez a nagy riadalom az amerikai oldalon? Talán azért, mert a szóban forgó rend egyszerre egy felépítmény és egy hierarchia. Miközben a felépítményre Peking kevésbé jelent fenyegetést, mint ahogyan azt Washingtonban gondolják, a hierarchiát viszont, súlyától fogva, felbillenti. Márpedig Washington tudja, hogy neki mi a fontosabb.
Miután nagy hasznot húztak Kína felemelkedéséből, mert vállalataik meggazdagodtak és betömték deficitjüket, az Egyesült Államokban felmerülhet, hogy Kína esetleg jobb is lesz náluk a szabadkereskedelemben. Egy olyan játékban, amelynek szabályait az USA úgy alakította ki, hogy biztosítsa saját fölényét. Kezdve a piacok pénzügyesítésére és megnyitására vonatkozó szabályokkal. Mivel immár nem garantálják az amerikai hegemóniát, ezért ideje átfogalmazni ezeket az úgynevezett „gazdasági törvényeket”, amelyeket a lefizetett közgazdászok, agytrösztök és az uralkodó média tegnap még annyira dicsőitett. Illetve alá kell vetni egy magasabb érdeknek: a „nemzetbiztonság” érdekének. Más szóval, annak az igénynek, hogy az Egyesült Államok továbbra is a globális hierarchia csúcsán maradjon.
Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó 2023. április 27-én feltárta az Egyesült Államok gazdaságpolitikájában bekövetkezett átalakulást. (19) Elérkezett az idő egy „új washingtoni konszenzus” kidolgozására – jelentette ki, arra az eszmerendszerre utalva, amely a kommunista blokk összeomlását követően a győztes kapitalizmus útmutatója volt. Akkoriban ez a „konszenzus” arra is irányult, hogy egyre több országot nyerjen meg annak a nemzetközi rendnek, amelyet az Egyesült Államok épített ki. Ez a logika vezette William Clinton elnököt (1993–2001) arra, hogy szorgalmazza Kína belépését a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO). „[Richard] Nixon elnök 1970-es évekbeli kínai útja óta most állunk a nagy lehetőség előtt, hogy pozitív változásokra ösztönözzük Kínát” – magyarázta 2000. március 9-én az amerikai kongresszusnak, amelyet arra kért, hogy hagyja jóvá ezt a geopolitikai fordulópontot. „A WTO-hoz való csatlakozással Kína nemcsak abba egyezik majd bele, hogy több termékünket importálja; hanem abba is, hogy importálja majd demokráciánk egyik legkedvesebb értékét: a gazdasági szabadságot.”
A valós helyzet konstatálása vagy alakítása?
Sajnálatos módon ez a „gazdasági szabadság” közel tíz éve, a vásárlóerő-paritás tekintetében, a világ vezető gazdasági hatalmává emelte Kínát– a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) szerint a vásárlóerő-paritás „a legjobb módja annak, hogy értékelni tudjuk a különböző országok gazdaságát és jólétét”. (20) Ami a szabadkereskedelmet illeti, az pedig lehetőséget adott Pekingnek arra, hogy olyan technológiákat szerezzen meg – majd fejlesszen ki –, amelyek most fenyegetik az USA vezető szerepét. „Rájöttünk, hogy a Kínai Népköztársaság átalakítására tett – hallgatólagos vagy kifejezett – erőfeszítéseink az elmúlt évtizedekben nem jártak sikerrel” – ismerte el Sullivan indulatosan a Külkapcsolatok Tanácsa előtt 2024. január 30-án. (21) Most azonban sürgős az „alapvető technológiáink” megvédése, még ha ez azt is jelenti, hogy protekcionizmushoz kell folyamodnunk. Míg Clinton 2000-ben úgy vélte, hogy helytelen „azt sugallni, hogy választanunk kell a gazdasági biztonság és a nemzetbiztonság között”, Sullivan most ennek ellenkezőjét állítja: „A világnak olyan nemzetközi gazdasági rendre van szüksége, amely [...] igazodik a nemzetbiztonságunkhoz”. Más szóval, azért, hogy változatlan maradjon a nemzetközi rend hierarchiája, a felépítményt kell megváltoztatni.
Nem minden politikai beszéd hoz igazán változást. Sullivan kijelentései csak megerősítik azt a fordulatot, amely Trump 2016-os elnökké választása óta már elkezdődött. Miután a milliárdos elnök jegelte a Csendes-óceáni Partnerséget (TPP, 2017) és újratárgyalta az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodást (NAFTA, 2020), utódja, Joseph Biden még jobban elmélyítette a protekcionizmust. Különösen a csúcstechnológiák terén: ezek közé tartozik a „Chips and Science Act” (2022. augusztus 9.), egy 280 milliárd dolláros program, amelynek célja a félvezetőágazat fellendítése az Egyesült Államokban, továbbá az „Inflation Reduction Act” (2022. augusztus 16.), egy 350 milliárd dolláros energetikai átállási terv, amely a pályázó vállalatok számára előírja, hogy termelésük nagy részét az Egyesült Államokba telepítsék, valamint a „Outbound Investment Program” (2023. augusztus 8.), egy elnöki rendelet, amely megtiltja az amerikai befektetéseket Kínában (beleértve Hongkongot és Makaót) a katonai, felügyeleti és hírszerzési tevékenységekkel kapcsolatos ágazatokban.
Felfoghatjuk a világuralomra törekvő kínai „nagy stratégia” értelmezését nemcsak úgy, mint a valóság leírását, hanem mint kísérletet annak átformálására. Egy jövendőbeli ellenfél fenyegető céljainak felismerésével adódik, hogy mi is kidolgozzuk a sajátjainkat. Ahogy Graham Allison, a Council on Foreign Relations tagja, akit Biden elnök „a nemzetközi kapcsolatok egyik legélesebb megfigyelőjeként” (22) tart számon, egy 2017-ben megjelent könyvében írta: „Az amerikai hadsereg titokban kiképezhetne és támogathatna szeparatista felkelőket. A kínai államban már most is vannak repedések. Aprólékosan kidolgozott, koncentrált erőfeszítésünk [...] idővel kompromittálhatja a rezsimet, és függetlenségi mozgalmakat bátoríthat Tajvanon, Hszincsiangban, Tibetben és Hongkongban. Ez megosztja majd Kínát, Peking meg beleragad majd a belső stabilitás megtartásával való küzdelmeibe." (23)
Ez a stratégia ténylegesen létezik, legalábbis papíron. De megnyugodhatunk: ez nem kérdőjelezi meg a nemzetközi rendet, hiszen ez a stratégia amerikai.
Fordította: Drechsler Ágnes
