Ha valaki kis Hitler bajusszal fotóztatja le magát, akkor ne várja, hogy fellendül a politikai karrierje. Főleg nem a Rajnán túl. Lutz Bachmann a Pegida (német betűszó az Európai Patrióták a Nyugat Iszlámizálódása Ellen) mozgalom alapítója, ezt maga is megtapasztalhatta. A 2014 decemberi drezdai tömegtüntetésen még 25 ezer hallgatója volt, majd a résztvevők csapata szép csendben elolvadt: 2015. április 13-án már csak 10 ezren gyűltek össze – a holland nacionalista pártvezető Geert Wilders fellépése ellenére. Másutt pedig a hétfői gyülekezések gyakorlatilag megszűntek. Az ellentüntetők láthatóan többen voltak, mint a hívek, akiket erősen lejárat a neonácik jelenléte.
Hogy Szászország fővárosa vált a Pegida törzshelyévé, nem lepi meg a berlini újságírót, Pascal Thibaut: „Drezdában mindig is termékeny talajra talált a szélsőjobb,” emlékeztet rá. „Már az 1930-as években ez volt a náci párt egyik fellegvára. A nyugati szövetségesek 1945. február 13 és 15-i közötti szörnyű bombázásai, amelyek elpusztították a várost és 35 ezer embert öltek meg, beoltották a lakosság egy részét a ’nácitlanítás’ ellen. Végül pedig, mint minden volt NDK-ás (Német Demokratikus Köztársaság) nagyváros, Drezda is sokat veszített jelentőségéből, mondhatni leértékelődött a német egyesítés után.”
Miközben a tüntetők között az iszlámellenesség jelenti a fő összekötő kapcsot, a mozgalom sikerét más érzelmek is elősegítik: jelen van a magára hagyottság érzése, s hogy a politikai elit meg sem hallja, de még kevésbé kész meghallgatni őket. Ezért is vették át a „Wir sind das Volk” („Mi vagyunk a nép”) jelszót, amelyet 1989-ben skandáltak mindazok, akik vagy demokratizálni, vagy felszámolni akarták a kommunista rendszert. (1)
Egy negyed évszázaddal később, e jelszó a nép bizalmatlanságát fejezi ki az elittel szemben, melyet azzal vádolnak, hogy teljesen elszakadt a lakosságtól. A Pegida „népe” minden ellen felszólal, ami Németország hanyatlását okozhatja: az euró, amely miatt fizetniük kell Dél-Európa lakosságának, a menekültek, de általában is a külföldiek, akik elveszik a németek munkáját, miközben a közbiztonságot is veszélyeztetik, a korrupt elit, a média… stb.
Ami azt illeti, a bevándorlás erőteljes csökkentése szembe megy nemcsak minden erkölcsi elvárással, de az ország érdekével is. Az 1,4-es termékenységi mutató miatt, vagyis hogy átlagosan egy nőre 1,4 szülés jut, (Franciaországban ez 2,0), Németországban a demográfiai helyzet nem túl rózsás. Az európai statisztikai előrejelzések szerint Németország lakossága a mai 80,7 millióról 2050-re leeshet 65,5 millióra (2) . Kivéve, ha minden évben, az ország migrációs mérlege több százezernyi plusszal zárul.
Ez a demográfiai összeomlás értelemszerűen a lakosság erős elöregedésével jár együtt. Már 2050-től, az aktív életkorúak fele annyian lesznek és ez egy sor előrelátható katasztrófát okoz majd, kezdve az iparleépítéstől egészen a nyugdíjak és más társadalombiztosítási kiadások finanszírozásának gondjaiig.
Pozitív migrációs mérleg hiányában, Franciaország a század közepétől megelőzi majd a szomszédját, demográfiai és gazdasági szempontból is. Ezért nem meglepő, hogy a Szövetségi Köztársaság, miután évtizedekig elhallgatta, ma a „bevándorlók országának” nevezi magát: azelőtt a bevándorlókat „vendégmunkásoknak” (Gastarbeiter) nevezték. De 2000-ben, a nemzetiségi törvény bevezetett egy csipetnyi területszerinti (jus soli) engedményt is, az alapvetően vérszerinti (jus sanguinis) rendelkezések körébe (3) . Így a külföldiek, bizonyos esetekben, felvehetik a német állampolgárságot: nyolc éves ott tartozódás után, illetve a Németországban született gyerekeik már a születésükkor. Ez félmillió törököt érint, vagyis a török lakosság negyedét. Az Európai Unióban, 2013 óta Németország fogadja be a legtöbb bevándorlót, évi 450 ezret (4) .
Külföldiek tartós letelepítése - akiknek a többsége európai – persze nem az egyetlen ellenszer a demográfiai visszaesés ellen. Az alacsony születési arányszám jórészt azzal magyarázható, hogy a német nőknek nincs megkönnyítve a dolguk, amikor gyereket nevelnek, és a szülés után nagyon gyakran fel kell adniuk a szakmai karrierjüket (5) . Még a berlini, jelenleg hatalmon lévő „nagykoalíciónak” is meg kellett erősítenie a családpolitikai intézkedéseit: kiterjesztették a szülés utáni fizetett szülői szabadság idejét, növelték a bölcsődei és óvodai férőhelyek számát, a családi pótlékot, stb.
Tehát messze, nagyon messze vagyunk a Pegida ösztönös válaszaitól, akik állítólag védik az ország érdekeit, miközben az általuk javasolt politika, ha alkalmaznák, az ország túlélését veszélyeztetné. Ugyanakkor a szász hullám is mintha már visszavonulóban lenne. Ha a mozgalom kihal, akkor egyben biztosak lehetünk: örökösei között ott lesz az „Alternatíva Németországnak” mozgalom.
Ehhez elég, ha meghallgatjuk egyik szóvivőjüket, Frauke Petry asszonyt, amikor erről a témáról elmélkedik: „Nem ellenezzük az állampolgárok mozgalmait és tüntetéseit, amíg ez erőszakmentes formában zajlik. De vigyázzunk a hátsó gondolatokkal. Mi távol állunk a szélsőjobbtól. Lutz Bachmann nem egy tiszta eset. És nem szabad a Pedigát erre az egy személyre leszűkíteni. Mi is nyíltan beszélünk az integráció kudarcáról, a menedékjog túlzásairól, a politikai iszlám veszélyéről. A mi mozgalmunk (az AfD) bizonyos kérdésekben közel áll a Pegidához, de nincs velük kapcsolatunk. Nem vagyunk a mozgalom politikai karja.”
Azt hihetnénk, hogy a közlekedőedények elve ezekre a mozgalmakra is érvényes.