Az orosz–iráni kapcsolatok hajója sohasem evezett csendes vizeken. A XIX. században, egészen a XX. század elejéig, a brit és az orosz birodalom osztotta fel Iránt politikai és gazdasági befolyási övezetekre.
Az orosz monarchia 1917-es bukásával és a cárizmus imperialista örökségét határozottan elutasító bolsevikok hatalomra kerülésével Teherán azt remélhette, hogy Moszkva immár nem fenyegeti Perzsia (1) függetlenségét.
És annak ellenére, hogy Reza Shah Pahlavi leverte az Iránban, a Gilan vidékén kirobbant forradalmi mozgalmat, Szovjet-Oroszország és Irán 1921. február 26-án szerződést írt alá, amelyben lefektették a jövőbeli kétoldalú kapcsolatok alapjait. A szovjet hatóságok ezt a dokumentumot mindig úgy emlegették, mint a Teherán és a nagyhatalmak között létrejött „igazságos” és „becsületes” megállapodások egyik első példáját. Eltöröltek minden olyan megállapodást és egyezményt, amelyet Irán és a cári Oroszország kötött. Sőt Moszkva ellenszolgáltatás nélkül átadott minden Iránban birtokolt orosz tulajdont a perzsa kormánynak. Mindazonáltal az egyezmény V. és VI. cikkelye kikötötte, hogy ha valamely idegen hatalom Irán területét felhasználva veszélyezteti a Szovjetunió (SZU) biztonságát, az utóbbi a maga védelmében megszállhatja Iránt.
1941. augusztus 25-én a Szovjetunió és Nagy-Britannia katonai műveleteket indított Irán ellen. A támadás hivatalos ürügye az volt, hogy Reza Shah Pahlavi nem volt hajlandó kiutasítani a német állampolgárokat, de az igazi ok az volt, hogy a két nagyhatalom attól tartott, hogy Irán Németország mellett belép a háborúba, és védték az érdekeiket: az angol–iráni közös tulajdonban lévő kőolajmezőket (Anglo–Iranian Oil Company) és a Szovjetunió felé vezető amerikai fegyverszállítási útvonalat, a „perzsa korridort”. Ennek következményeként szeptember 16-án Reza Shah Pahlavi lemondott a fia, Mohamed Reza javára, aki átvezette Iránt a szövetségesek táborába, és ezzel biztosította, hogy országa a II. világháború győzteseinek oldalán foglaljon helyet.
Kommunista szereplők
1945 után Teherán a Szovjetuniót nagyobb veszélynek tekintette, mint a Nyugatot. Bár a háborúnak már vége volt, a Vörös Hadsereg az ország északi részén még bent maradt, és támogatta a rövidéletű Azerbajdzsán és Irán kurd részén a Mahabad Köztársaság létrejöttét. A hidegháború történetének ez volt az egyik első epizódja, amely azután a szovjet csapatok kivonulásával végződött, cserében egy olyan kőolaj-egyezményért, amelyet végülis az iráni parlament elvetett. Sztálin egyértelműen szovjet befolyásolási övezetnek tekintette Iránt. Nem csupán a kommunizmust akarta ott elterjeszteni, hanem az ország északi részén lévő olajmezőkre is szemet vetett. A Kreml minden rendelkezésére álló eszközt bevetett céljai érdekében, kezdve a kommunista Tudeh, egy valóban befolyásos tömegpárt felhasználásával. Ez utóbbi igen közeli viszonyt ápolt Moszkvával, és 1951-ben részt vett a hatalomra került és jellegzetesen haladó politikát – például az olajipar államosítását – folytató Mohamed Moszadek vezetésével alakult kormánykoalícióban. A kormányt azonban a brit és amerikai titkosszolgálatok által támogatott államcsíny 1953-ban megbuktatta.
Az ezt követő években a sah durván elnyomó politikát folytatott a kommunista aktivistákkal szemben, sokakat bírósági ítélet nélkül végeztek ki, és a kommunistákat egyszerűen kizárták a hadseregből és a biztonsági szolgálatokból. Érdekes megjegyezni, hogy az a szovjet támogatás, amelyet a Tudeh kapott, egyszerre volt előnyös és ártalmas a párt számára. A szovjetek az 1940 és 1950 eleje közötti időben a Moszkvától való erős függősége révén igyekeztek felhasználni a pártot az iráni olajszektorban lévő szovjet érdekek védelmében – emiatt hitelessége erősen csökkent az iráni lakosság körében. Így azután az olajszektor államosítását hirdető Tudeh politikája ellentmondásossá vált.
Irán csatlakozott a régió nyugatbarát országainak 1955-ben megkötött Bagdadi Paktumához, de ez nem ártott a kétoldalú gazdasági kapcsolatok fejlődésének. 1960–1970 között a Szovjetunió több mint hatvan jelentős iráni projektben vett részt, és az ország legfontosabb kőolajvásárlója lett. Később, az 1978–79-es iszlám forradalom fontos fordulópont volt a szovjet–iráni kapcsolatokban. Geopolitikai szempontból Moszkvának előnyös volt, hogy megszűntek az iráni területen működő amerikai lehallgató központok és katonai bázisok, és Moszkva a kezdetektől fogva igyekezett fenntartani a párbeszédet, noha Teherán ideológiai megfontolásokból igyekezett korlátozni a szovjet jelenlétet. 1982-ben a KGB egyik tisztje, Vlagyimir Kuzicskin dezertált, ami keményen sújtotta a Tudehet, mert a disszidens megnevezte a párt szovjeteknek dolgozó tagjait. Az eset ürügyként szolgált arra, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság fokozza a kommunisták elleni elnyomást, alaptalanul puccs előkészítésével vádolva meg őket.
Központban az USA
A Szovjetunió annak ellenére tartózkodott az iraki–iráni konfliktusban való szerepvállalástól, hogy fegyvereket szállított Szaddam Husszein rendszerének. És annak ellenére, hogy az iráni kommunistákat üldözte a rezsim, a SZU még erősítette is kapcsolatait a háborútól és a nemzetközi elszigetelődéstől sújtott Iránnal. S bár Irán erőteljesen ellenezte a szovjet beavatkozást Afganisztánban, Moszkva engedélyezte az iráni áruknak a SZU területén való átszállítását, így Teherán hozzáfért a nemzetközi piacokhoz. A szovjetrendszer bukása és az azt követő gazdasági válság mindazonáltal korlátozta az 1980-as évek vége felé kötött megállapodások érvényesülését.
1991–2012 között az orosz–iráni kapcsolatok egyenetlenek és kiszámíthatatlanok voltak, egymást váltották a politikai párbeszéd időszakai és a hosszú szünetek – az utóbbiak idején a felek egymást vádolták, hogy a másik nem tartja be a korábbi egyezményeket. Ilyen volt a Kaspi-tenger határvonallal való kettévágása. Moszkva számára az iráni szovjet érdekeltségek másodlagos jelentőségűek voltak. Irán Moszkva USA-val való kapcsolataiban kapott különleges szerepet. Így például, amikor az orosz–amerikai viszony 2006–2009 között különösen feszültté vált, Moszkva újra felvette a kapcsolatokat az energiaszektorban Teheránnal.
De nem sokáig tartott ez a szép idő, és mintegy véletlenül, akkor ért véget, amikor ismét felélénkültek az orosz–amerikai kapcsolatok („reset”) az Obama-adminisztráció döntése nyomán. Ez az újrakezdés részint azzal is magyarázható, hogy az oroszok támogatták az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1929. számú határozatát, amely 2010-ben újabb szankciókat tett lehetővé Irán ellen annak érdekében, hogy függessze fel urándúsítási programját. Ez magyarázza Moszkva döntését is, hogy szüneteltesse az S–300-as föld-levegő rakéták szállítását az Iráni Iszlám Köztársaságnak, sőt az akkori orosz köztársasági elnök, Dimitrij Medvegyev egyoldalúan szankciókat vezetett be Irán ellen.
Oroszország 2012-ig mindig a diplomáciai megoldás hívének mutatkozott az iráni nukleáris kérdés megoldását illetően, mégpedig azért, hogy megelőzze egy újabb konfliktuszóna kialakulását és ottani határai biztonságának esetleges sérelmét. Ugyanakkor kormánya ellenségesen viszonyult az iráni atomfegyver-szerzési törekvésekhez, mert úgy gondolta, hogy ezzel az ő kárára változna meg a régió egyensúlya. Ha Irán nukleáris fegyverrel rendelkezne, akkor agresszívabb és függetlenebb politikát folytatna a Kaukázusban és Közép-Ázsiában, és követendő példát szolgáltatna a közel-keleti országoknak a nukleáris fegyverkezés dolgában. Ilyenformán a SZU, majd Oroszország nukleáris politikája nem volt sem Irán-párti, sem nyugatbarát, mert mindig is egyensúlyi helyzetre és megfelelő távolságra törekedett egyfelől az Egyesült Államok, Európa és Izrael, másfelől az Iráni Iszlám Köztársaság irányában.
Tartós kapcsolatok igénye
A 2012-es év mindazonáltal fordulatot hozott. Oroszország hirtelen úgy döntött, hogy átalakítja Teheránhoz fűződő kapcsolatait: hosszabb távú és a korábbi évektől eltérően váratlan fordulatoktól mentes partnerségre törekedve. A Szovjetunió széthullásával elvesztett státuszának visszaállítására készült: arra, hogy ismét tényező legyen a Közel-Keleten. A jelenkori vezetők úgy vélik, hogy diverzifikálniuk kell az ország politikai és gazdasági diplomáciáját, amelyet túlságosan a Nyugatra koncentráltak 1991 óta.
Így azután 2012-től kezdve az orosz kormány a nukleáris kérdést illetően a Nyugat és Teherán együttműködésének érdekében tevékenykedett. Emlékeztetünk arra, hogy Szergej Lavrov külügyminiszter ismételt javaslatai nyomán 2012 februárjában, majd júniusában nyílt meg azoknak a tárgyalásoknak a lehetősége, amelyek 2015 júliusában közös intézkedési terv aláírásához vezettek Irán és a P5+1 csoport (Kína, Franciaország, Oroszország, Nagy-Britannia, Egyesült Államok és Németország) között, és a szankciók részleges felfüggesztését eredményezték.
Moszkva számára ez azt jelentette, hogy a posztszovjet térség perifériájának egy pontján csökkent a feszültség. Irán fokozatos visszaintegrálása a „nemzetközi közösségbe” lehetővé tette, hogy aktívabb együttműködést folytasson Iránnal a regionális kérdésekben (Szíria, Kaspi-tenger, Kaukázus, Közép-Ázsia) anélkül, hogy megvádolnák ellentmondásos szövetségeiért.
A szankciók eltörlésének előnyei
Végül Oroszország azt remélte, hogy a nukleáris megállapodás megkötése a szankciók eltörléséhez vezet, mert ezek zavarták iráni terveinek megvalósítását. Nevezetesen, lehetőséget adott hat polgári célú atomerőmű építésére, valamint katonai szállítási szerződések teljesítésre, így végül 2016-ban leszállították a S–300 rakétákat. A P5+1 szerződés aláírását megelőző években az orosz cégek nem tudtak jelentősebb hasznot realizálni Iránban, annak ellenére sem, hogy európai versenytársaik 2012-ben kivonultak az országból.
Oroszország és Irán szövetségét jelenleg alapvetően a 2015. év végi szíriai orosz elköteleződés teremtette meg. Az iráni hatalom egy évtizede várt egy olyan garanciára, mint Moszkva katonai részvétele a szíriai háborúban, amely ma a kétoldalú kapcsolatok biztos politikai és katonai alapját jelenti. Egyelőre korai lenne „teljes jogú” orosz–iráni szövetség létrejöttéről beszélni akár Szíriában, akár másutt. A szíriai háborúban az együttműködés egyenlőtlen és pontszerű volt a felek között. A legtöbb esetben mindketten saját stratégiájukat követték, még ha a célkitűzések azonosak is voltak.
Oroszország közel-keleti diplomáciája a régió államainak egyensúlyára épül: mindaddig, amíg egy állam hajlandó tárgyalni Moszkvával, addig egyenlő elbánásra számíthat. A jelen zavaros helyzet ellenére a Kreml politikája inkább sikeresnek mondható – kapcsolatot tart Izraellel, Iránnal, Szaúd-Arábiával és Törökországgal is. A Teheránnal való teljes szövetség olyan elérhetetlen luxus lenne, amely felborítaná a jelen egyensúlyi stratégiát. Még ha olykor igen közeliek az iráni és az orosz álláspontok, nem lehet azt mondani, hogy mindig egybeesnek. Például, eltérő az álláspontjuk a Kaspi-tenger kérdésében. Továbbá Iránnal ellentétben Moszkva késznek látszik elfogadni egy olyan forgatókönyvet, amelyben nem Bassár el-Asszad kormányozna Szíriában, míg Teherán az utóbbi hatalmon tartása mellett érvel.
Így tehát a nemzetközi helyzet készteti Oroszországot és Iránt közeledésre. De tekintettel eltérő megfontolásaikra, egy „teljes jogú” szövetség árthat a más országokkal való kapcsolataiknak. Az orosz–iráni egyetértés tehát lehetőségeinek legmagasabb pontján áll.