Az orosz hatóságok elhatározták, hogy több évvel kitolják a nyugdíj korhatárt. Gazdasági válság kellős közepén a kormány a nagyvállalatok számára spórol, ezzel elárulja, hogy a gazdasági elit érdekeit tartja elsőrendű fontosságúnak. Olyannyira, hogy Moszkva nemzetközi sikerei már nem elegendőek az elnök népszerűségének fenntartásához.
2018 júniusának közepén, a futball-világbajnokság megnyitásának idején a nyugdíjrendszer drákói megváltoztatásának hívei győztek Oroszországban. Arra számítva, hogy a sportrendezvény optimista hangulata elvonja a lakosság figyelmét, ekkor jelentette be Dmitrij Medvegyev miniszterelnök a kormány döntését: ezen túl a nők 55 helyett 63, a férfiak 60 helyett 65 éves korban mehetnek nyugdíjba.
Noha Putyin személyesen távol tartotta magát a vitától, népszerűsége 80%-ról 63-ra zuhant Az országban százával szervezett tiltakozó megmozdulások rákényszerítették, hogy a televízión keresztül közvetlenül szóljon a néphez. Nem meglepő módon, enyhített is a feltételeken: a nők 60 éves korukban mennek nyugdíjba, és „jelentős” nyugdíjemelést is kilátásba helyezett: átlagosan 1000 rubel a következő hat évben, átlagosan 1000 rubellel nőnek majd a nyugdíjak (ami 13 eurót tesz ki).
A kommunikációs hadművelet azonban csak fél sikert aratott: az utcai megmozdulások kifulladtak ugyan, de a hatalom vereségeket szenvedett el szeptemberben, a regionális választások során. Eddig még sohasem fordult elő Oroszországban, hogy az uralkodó Egységes Oroszország párt képviseletében induló négy – korábbi regionális elnök – közül három váratlan módon a második fordulóban való megmérettetésre kényszerüljön. Vlagyimir és Habarovszk régiókban a nacionalista ellenzék (az Oroszországi Liberális-Demokrata Párt) szerezte meg a győzelmet. Látva, hogy a Tengermelléken és a Hakasz Köztársaságban a kommunisták előretörése várható, a hatalom elintézte, hogy töröljék, illetve halasszák el a választást.
A más országokban látott nyugdíjpolitikákhoz képest meglepően gyors az orosz nyugdíjrendszer átalakítása. 2022-ig felmenő rendszerben öt évvel többet kell dolgozniuk a munkavállalóknak, hogy nyugdíjba mehessenek, évente 6 hónappal emelkedik a munkában töltendő idő. 1998-ban a dél-koreai kormány szintén öt évvel emelte meg a nyugdíjba vonulás korhatárát, de sokkal enyhébb ütemet alkalmazott: évi három hónappal emelte a munkáséveket. Németországban és Franciaországban egy, illetve két évvel emelték meg (67 és 62 évre) a határt, évenként két hónappal hosszabbítva meg a munkaidőt.
A „kisemberek” szolgálatában
A reform mellett érvelők argumentumait már másutt is hallhattuk. Először is, ott van a lakosság elöregedése. 2017-ben a hivatalos statisztikák szerint Oroszországban 83 millió aktívra 36,5 millió nyugdíjas jutott, vagyis 2,3 aktív jutott 1 nyugdíjasra, szemben a 2002-ben mért 3:1 aránnyal. Mindeközben azért ez a mélypont átmeneti, mert az 1990-as kaotikus évek generációját rövidesen felváltja a munkaerőpiacon a gazdasági fellendülés éveiben, 2000 körül született nagyobb létszámú generáció.
A második demográfiai érv: a nyugdíjkorhatár 1932 óta nem változott, miközben az életkilátások lényegesen javultak. Az orosz statisztikai hivatal adatai szerint, amelyeket Dmitrij Medvegyev vett elő, a várható életkor az 1930-as évek elején 35 évre volt tehető, ma viszont 72,7-re. Amikor egy olyan korszakot vesznek alapul, amikor még nagyon magas volt a csecsemőhalandóság, és ez erősen levitte az átlagot, képesek az Európában legalacsonyabb várható életkort sikernek beállítani! Ráadásul, 1932-ben az időseknek csak egy nagyon kis része jutott nyugdíjhoz. A városlakók esetében ez 1956-ban lett általános, a földművesekre és a kollektív gazdaságokban dolgozókra pedig 1967-ben terjesztették ki. Abban az évben az újszülöttek várható élettartama 69,3 év volt, ami csupán három szerény évvel kevesebb, mint amire ma számíthatnak. 2018-ban a férfiak elgondolkozhatnak azon, hogy jelenlegi életkilátásaik (férfiaknál ez 66,5 év, nőknél 77 év) másfél évvel haladják meg nyugdíjjogosultságuk megszerzésének idejét.
A liberális közgazdászok ellenvetése szerint nem a születéskor várható életkilátás számít, hanem az, hogy mennyi ideig élnek a nyugdíjasok. Gyakran idézik az újságírók és a reform hívei a Gazdaságtudományi Főiskola (1) által végzett kutatásokat, amelyek szerint a nyugdíjkorhatárt elért emberek várhatóan 13,4 évet élnek a férfiak esetében, míg a nők még 21,7 évet. Anatolij Visnyevszkij demográfus viszont arra figyelmeztet, hogy ez a mutató alig változott az 1960-as évek óta, és csökkenhet, ha az aktivitás ideje megnő. (2)
Szintén gyakran emlegetett probléma az 55 éves korukban a munkaerőpiacról kilépő nők társadalmi szerepe. Jelena Zdravomiszlova szociológus szerint közülük a fiatalabbak az úgynevezett „szendvicsgenerációhoz” (3) tartoznak, és két igen fontos feladatot látnak el: egyfelől, foglalkoznak az unokáikkal, hogy a fiatalok tudjanak dolgozni, másfelől az öregekkel, akikkel az állami ellátórendszerek nem sokat törődnek. Milyen más megoldást kínál a kormány a kisgyermekes anyák szakmai munkájának támogatására vagy az öregekkel való törődésre?
Azután itt van a gazdasági érv: ha tovább dolgoznak az emberek, emelkedhet a nyugdíj értéke – amelyet egyébként mind a reform hívei, mind az ellenzői elégtelennek tartanak. Ma a nyugdíj átlagos összege havi 13 300 rubel (kb. 175 euro), vagyis az átlagbér 34%-a. Ennek következtében a férfiak 40%-a és a nők 66%-a továbbra is folytat jövedelemszerző tevékenységet a nyugdíj megállapítását követő 5 év során (4) . Ez a gyakorlat szinte azonos módon működött a Szovjetunió idején is, azzal a különbséggel, hogy annak idején a nyugdíjasok jobb nyugdíjat kaptak – 1976-ban a kifizetett nyugdíj a bér 52%-át tette ki (5) ,– és az egészségügyi rendszer szélesebb körű ellátást biztosított.
A frissen nyugdíjazott nők elsősorban az alulfizetett hagyományos „női” munkakörökben dolgoznak, tanárként az iskolákban, kórházakban, szociális ellátórendszerekben, kulturális területen. A férfiak rosszul fizetett alkalmi munkát vállalnak. Televíziós beszédében Putyin 2024-re 20 000 rubeles átlagnyugdíjat ígért. Ez kevésbé nagyvonalú ajánlat, mint amilyennek első hallásra tűnik: ha az infláció követi az elmúlt 10 év alatt tapasztalt növekedési ütemét, az emelés éppen csak a vásárlőerő romlását lesz képes kompenzálni…
Az orosz elnök annak az államfőnek a képében tetszeleg, aki vissza akarja állítani a hatalom vertikális rendszerét. Két első mandátuma során (2000–2008 között) a kormány visszavette az oligarchák által megkaparintott stratégiai fontosságú gazdasági szektorokat, köztük a kőolajipart, amivel lehetősége nyílott arra, hogy ismét rendszeresen fizesse a béreket és a nyugdíjakat. Ez alapozta meg Putyin népszerűségét az alsó- és középosztályban, „a kisemberek” körében, akikre oly szívesen hivatkozik. Sok megfigyelő nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy ezzel szemben Putyin, amint berendezkedett a Kremlben, rögtön hozzáfogott a szociális állam „modernizálásához”, fékezte a közkiadásokat, a vállalkozók és magas jövedelműek számára kedvező adórendszert vezetett be, 2001-ben egykulcsos 13%-os lett az adó, megreformálta az egészségügyi és az oktatási rendszert. A csökkentett szövetségi finanszírozást hatékonysági és jövedelmezőségi kritériumokhoz kötötte (2006–2012), új munkatörvénykönyvet fogadtatott el, amely a munkaadóknak kedvez (2002).
Nem kímélte a nyugdíjrendszert sem. 2002-ben a kormány igazságtalan, degresszív járadéktáblát vezetett be, amely még mindig érvényben van. A munkavállalók hatalmas többsége a bruttó bére 22%-át fizeti be az állami nyugdíjpénztárba, de aki 67 900 (900 euro) vagy ennél többet keres 2018-ban – vagyis a munkavállalók 15%-nyi, legjobban fizetett rétege –, az bruttó bérének a fenti határ fölötti része után csak 10%-ot fizet. Ugyanebben az évben a hatóságok ráépítettek erre a rendszerre egy, a nyugdíj 6%-át érintő kötelező magánbiztosítási rendszert: a befizetett járulék nem az állami nyugdíjpénztárba folyik be, nem a meglévő nyugdíjak finanszírozását szolgálja, hanem pénzügyi közvetítők és magánnyugdíjpénztárak zsebébe vándorol.
2005-ben került be az első homokszem a reformok olajozottan forgó kerekei közé. Korábban nem látott méretű tiltakozás indult a posztszovjet Oroszországban „a szociális ellátás monetalizálása” ellen, vagyis a lakosság nagy részét érintő természetbeni szociális juttatások (közlekedés, gyógyítás stb.) csökkentése ellen. A kormány kénytelen volt visszafogni a terveiből. A kőolaj árának kedvező alakulása akkoriban lehetővé tette, hogy bizonyos hangzatos intézkedéseket jelentsenek be, például az „anyai tőke” intézményének bevezetését (a második gyermek után jelentős összegű járandóságot fizetnek az anyáknak), valamint szövetségi szintű oktatási, egészségügyi és lakásprogramokra tettek ígéretet. Ezzel, legalább is időlegesen, együtt járt az oktatók, az ápolószemélyzet javadalmazásának emelése, valamint megnövekedett a lakóépületek tatarozásához való állami hozzájárulás.
A lakosság reáljövedelme 10%-kal esett
A 2008-as gazdasági világválság azonban meghúzta efölött a politika fölött a lélekharangot. 2014-ben Oroszország recesszióba süllyedt a kőolajár zuhanása és a Krím annektálását követő nyugati szankciók miatt. A kormány nadrágszíj-politikára kényszerült – és a költségvetési szigor első áldozatai a szociális kiadások, az oktatás és az egészségügy lettek. Az egyébként is a legjövedelmezőbb (6) nagyvállalatoknak, elsősorban a kőolajiparnak millió szám adnak támogatást, adóhitelt – ugyanakkor, a Putyin közvetlen köréhez tartozó, a szankciók keretében nyugatról kitiltott milliárdosok (7) kárpótlásul adócsökkentést kapnak. Az állami számvevőszék szerint ezek a baráti pénzügyi könnyítések a szövetségi költségvetésben 11 000 milliárd rubeles (145 milliárd euro) lyukat ütöttek. Ezért a költségvetési bevételek mindössze 15 000 milliárd rubelt (200 milliárd euro) tettek ki. (8)
Az ÁFA 18%-ról 20-ra emelése, a továbbra is egykulcsos személyi jövedelemadó emeléséről szóló bejelentés, a folyamatban lévő reformok tovább erősítik azt a tendenciát, hogy a tőkejövedelmek adóját folyamatosan csökkentik, a munkajövedelmekét pedig egyre emelik, különösen az alacsony jövedelmű dolgozók körében. A hatalom Oroszország nemzetközi presztízsének megőrzése érdekében áldozathozatalra szólítja a lakosságot. Pedig léteznének más finanszírozási lehetőségek is, amelyek a nyugdíjba vonulás időpontját változatlanul hagyhatnák, és lehetővé tennék a nyugdíj összegének emelését is, hiszen a nyugdíjak Oroszországban a GDP mindössze 7%-át teszik ki, szemben a német, francia portugál vagy osztrák 14%-kal. A Számvevőszék javaslata szerint csökkenteni kellene azokat a mentességeket, amelyekben a nagy állami vállalatok részesülnek, hiszen ezek arra törekednek, hogy csökkenjen a részvényes államnak fizetendő hozam mértéke. Ez a fajta állami bevétel 2017-ben a negyedére csökkent – ebben az évben 667,6 milliárd rubel (9,5 milliárd euro) összeget tett ki. A szociális ügyek legfontosabb szóvivője az állami Dumában, Oleg Sesin képviselő (aki baloldalibb, mint pártja, a jobbközép Igazságos Oroszország) harcot hirdet az adómentességek ellen, egységes járulékfizetési rendszer mellett kardoskodik, valamint követeli, hogy alkalmazzanak retorziókat azok ellen a vállalatok ellen, amelyek adót csalnak, vagy eltitkolják az adóhivatal előtt a ténylegesen foglalkoztatottak számát. Becslése szerint mintegy 35 millió embert alkalmaznak feketén.
Miközben a népesség reáljövedelme mintegy 10%-kal esett vissza 2014 óta (9) , a kormány a nagy vagyonok javát szolgálja. A törvény kihirdetése lecsendesítette a tiltakozókat, de a hatalom sem jött ki sértetlenül a konfliktusból. „A többség hagyományos értékeire” és a „szellemi egységre” való hivatkozás nem segít abban, hogy az ország vezetője körül szoros társadalmi kohézió alakuljon akkor, amikor ennyire népszerűtlen intézkedéseket vezet be.” – mondja a baloldali aktivista és történész Ilja Budrajtszkisz. Putyin számos hívében olyan kép élt eddig az elnökről, amely szerint ő a köznép érdekeit szolgálja, de most megbizonyosodtak arról, hogy az alsó és középosztály érdekei keveset nyomnak a latban a gazdasági és pénzügyi elittel szemben. Ebben az értelemben, 2018 a Krím bekebelezését követő eufória végét jelenti.