A Biden-kormányzat vezető munkatársai már a választási győzelmük előtt elmondták, hogy a korábbinál keményebb fellépésre készülnek Oroszországgal szemben. Elnökké választása után Joe Biden pedig úgy fogalmazott, hogy Oroszország „ellenfél” (opponent), míg Kína csak „versenytárs” (competitor).
Ez a kategorizálás önmagában jelzi, hogy az amerikai külpolitikában a sokat emlegetett emberi jogok, a „liberális demokrácia védelme” semmilyen valós szerepet sem játszanak, s ebben Biden elnökösködése sem hoz érdemi változást. A többpártrendszert, a média sokszínűségét, a kulturális szabadságot, vagy éppen a muszlim kisebbség jogait tekintve – minden lehetséges kritika mellett is – Oroszország közelebb áll a nyugati értelemben vett demokráciához, mint Kína. De ha az amerikai érdekekről van szó, akkor mindez teljesen lényegtelen és érdektelen szempont.
Az Oroszország elleni keményebb fellépésre szóló washingtoni felhívásra azonnal akcióba léptek az amerikai külpolitika elkötelezett európai kiszolgálói is. Valóságos lincshangulatot szítottak Josep Borrell, az Európai Unió fődiplomatája ellen, amiért az elmert menni Moszkvába és leült tárgyalni az orosz külügyminiszterrel. Pedig Borrell mindent elkövetett, hogy a Kreml-kritikusok kedvébe járjon, hiszen Alekszej Navalnij szabadon bocsájtását, vagy legalábbis egy vele való, azonnali találkozót követelt vendéglátóitól. Borrell uniós funkciója előtt Spanyolország külügyminisztere volt. Feltehetően alaposan meglepődött volna, ha egy Madridba látogató orosz politikus az évek óta bebörtönzött (és Navalnijjal szemben ténylegesen megválasztott) katalán politikusok szabadon bocsájtását követeli tőle. Egy ilyen fellépést a spanyol belügyekbe való tűrhetetlen beleszólásnak minősített volna.
Lehet, hogy az orosz politika kicsit túlreagálta Borrellnek ezt a belépőjét, hiszen az uniós főtárgyaló inkább az Oroszországgal való párbeszéd, mintsem a konfrontáció híve. De ennek oka az a kettős mérce, amit Nyugaton úgyszólván mindenki természetesnek tart. Az orosz belügyekbe minden nyugati hatalomnak vele született joga beleszólni, míg a nyugati államok szuverenitása szent és sérthetetlen. Az orosz külpolitika folyamatosan küzd ezzel a nyilvánvaló kettős mércével, hol türelmesebben, hol türelmetlenebbül. Moszkva most úgy látta, hogy a szokottnál keményebben kell reagálnia a sorozatos kritikákra. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azzal fenyegetődzött, hogy újabb uniós szankciók esetén megszakadhatnak Oroszország és az EU kapcsolatai. A moszkvai bekeményítés nyilvánvalóan nem annyira Josep Borrellnak és a mögötte álló francia-német tengelynek szól. Az orosz vezetés érzi, hogy a Biden-vezetés egész pályás letámadást, új hidegháborút tervez Oroszország ellen, és ehhez meg is kezdte az európai szövetségesek toborzását. Elsőként a Waffen-SS dicsőségét és az oroszgyűlöletet buzgón ápoló észt jobboldali politikusok sorakoztak fel a légióba. Követelni kezdték Josep Borrell leváltását és egy új, a hidegháborúra kiképzett fődiplomata kinevezését. Az Európai Parlament józanságát dicséri, hogy csak a képviselők tíz százaléka támogatta ezt a kezdeményezést. Magyarországi magyar képviselő egy sem volt köztük: ennek legalább örülhetünk.
Az Oroszország elleni újabb szankciók bevezetése ugyanakkor a napirenden maradt. Ami az orosz népet illeti, hosszú és nehéz történelme során sokkal nehezebb kihívásokkal is megküzdött már. Az uniós szankciók bevezetése óta az orosz mezőgazdaság páratlan fellenülésnek indult, ma Oroszország a világ első gabona exportőre, megelőzve Kanadát és az Egyesült Államokat is. Biztos vannak olyan szektorok és orosz milliomosok, akik boldogabbak lennének a szankciók nélkül, de az orosz vezetés miattuk aligha fog meghunyászkodni. Már csak azért sem, mert a Gorbacsov- és Jelcin-idők megmutatták: Moszkva akármennyi engedményt tesz a Nyugatnak, a permanens oroszgyűlöletben felnőtt washingtoni elitnek soha, semmi sem elég.
Az új hidegháború aligha rendítené meg Vlagyimir Putyin hatalmát, ellenkezőleg, alkalmat adna neki a demokratikus keretek további szűkítésére, valóban autoriter kormányzásra. Orosz oldalon azok a fiatalabb, a Nyugat felé nyitott, értelmes emberek szenvednék meg a következményeit, akiknek még nehezebb lenne kapcsolatot tartaniuk Európával. Az Európai Unió polgárai viszont nagyon sokat vesztenének egy új Vasfüggöny leereszkedésével. A Nord 2 gázvezeték építésének leállítását követelők nem is tagadják, hogy az Egyesült Államokban kitermelt cseppfolyósított és hajókon átszállított gázzal pótolnák az orosz földgázt. Ez sokkal drágább lenne, súlyosan rombolná a környezetet, ártana a klímának és az amerikai tőzsde játékainak szolgáltatná ki a fűtési számlánkat. Az orosz turisták elmaradása sok régióban, így hazánk egyes térségeiben is komoly csapást jelentene az amúgy is tragikus helyzetbe jutott turizmusnak. Az európai magas kultúra megbecsült része az orosz irodalom, a klasszikus zene és a balett, a szovjet avantgárd, a százhúsz esztendő orosz filmtermése. Ez az örökség sokkal szervesebb és értékesebb része az európai kultúrának, mint amit ezen a téren Amerika produkált.
Ha belpolitikai döntéseiben nem is mindenben értünk egyet Emmanuel Macronnal, mélységesen igaza van abban, hogy Európa Lisszabontól Vlagyivosztokig tart. Eurázsia északi fele minden különbözősége ellenére is egy összefüggő kulturális és civilizációs térséget alkot. Ha a földrajzilag nagyobb, keleti felét mesterségesen kitaszítjuk belőle, akkor a megmaradt Európa önmagában gyenge és sebezhető lesz az Egyesült Államok, Kína, más feltörekvő hatalmak és a szegénységében egyre elszántabb Harmadik Világ erejével szemben. Ha az Európai Unió nem képes erős és önálló hatalomként egyensúlyt alkotni az Egyesült Államok és Oroszország között, ha egyoldalúan az előbbi kiszolgáltatottja lesz, akkor lassan, de biztosan széthullik. Új Brexitek jönnek majd, hiszen az USA-val kötött különalku biztosabb támasz lesz, mint az EU-tagság. Ezért mondhatjuk, hogy egy új hidegháború többet ártana az Európai Uniónak, mint Oroszországnak. És valószínűleg éppen ez a valódi célja azoknak, akik szítják.
Ami hazánkat illeti, a hidegháború nemzedékek életét tette tönkre a huszadik század második felében. Sok százezer családot szakított ketté a kényszerű emigráció, milliók életéből maradt ki a szabad utazás öröme, a kulturális javakat politikai szempontokból szelektálták. A magyar gazdaság, a technika és a tudomány fejlődését is súlyosan visszavetette a hidegháború. Ráadásul 1990 előtt legalább az egyik hidegháborús tömb relatíve fejlett és türelmesen kormányzott frontországa voltunk, míg most a nyugati blokk egyik legszegényebb, oligarchák kényének kitett peremországa lennénk az új hidegháborúban. Amelynek mindig a kisemberek, a dolgozók, a tájékozódni akaró diákok és szabadon gondolkodó értelmiségiek az áldozatai.
A „soha többé háborút” régi és ismerős baloldali jelszó. Azt hiszem, itt az ideje kiegészíteni a „soha többé hidegháborút” jelszavával.
