Az ukrajnai háború rávilágított Európa és Franciaország gázimporttól való függőségére. A termelési szuverenitás garantálására, kissé elhamarkodottan, a metanizálást mutatták be mint ökológiai megoldást – de ez messze nem hozza a beigért eredményeket. A jelenlegi modell szerinti tömeges fejlesztés káros következményekkel járna mind a mezőgazdaságra, mind a környezetre.
Egy kis erdő kanyarulatában, a mező közepén hirtelen egy zöld kupolát látunk. Ez Joël és Cédric Laverdet, Lot megye nyugati részén élő sertéstenyésztők metanizálója, amely 2012 óta működik. Az állattenyésztésből származó trágya – a híg és a száraz is – metánt bocsát ki, amely a légkörbe kerülve rettegett üvegházhatású gáznak számít. A metanizálás célja, hogy a metángázt villamosenergia és hő előállítására, illetve tisztítás után üzemanyagként használják a földgázhálózatokban, a háztartási palackokban és minden erre alkalmas járműben. A folyamatok során a különböző trágyák, az úgynevezett inputok folyékony vagy szilárd fermentációja oxigénmentes környezetben történik. A mikroorganizmusok lebontják a szerves anyagot és közben többféle gázt bocsátanak ki: metánt, szén-dioxidot stb. A megmaradt „fermentált anyagot” ezután trágyaként ki lehet szórni a földekre. Joël Laverdet-hez hasonlóan a legtöbb gazda a folyamatos és folyékony input bevitelére építő rendszert választotta, amely praktikus megoldás a 20%-nál kevesebb szárazanyagot tartalmazó anyagok, például a hígtrágya esetében.
Bár papíron számos előnye van, a biogáztermelés egyre gyakrabban ütközik helyi ellenállásba. A kellemetlen, a szomszédokat zavaró szagok mellett, a fermentált anyagok felhasználása szennyezi a környezetet, különösen a folyókat. A különböző nemkívánatos következményekre kitalált megoldásokon túl két ellentétes nézet ütközik az ágazat megítélésében: Egyfelől más a kis metanizálók megítélése, amelyek egy helyi gazdaság kibocsátását dolgozzák fel, és annyit termelnek amennyire helyben szükség van; másfelől itt vannak a hatalmas metanizálókra épülő üzemi rendszerek, amelyek több tucat gazdaság hígtrágyáját fogadják be, és céljuk, hogy nagymennyiségű energiát termeljenek, amelyet egy országos hálózatba táplálnak be, vagy külföldön értékesítenek a nagy erőművek termelésével együtt. Ezek azonban már nem csak újrahasznosítják a meglévő állati trágyát, mert a méretük miatt szükségük van olyan termékekre is, amelyet a hasznos mezőgazdasági területeken kifejezetten a számukra termelnek meg.
Erős lakossági ellenállás
2010-ben Franciaországban mindössze 44 mezőgazdasági terméket hasznosító létesítmény működött, ebből 38 kis mezőgazdasági üzemekben és 6 nagy központosított egységben. A folyamat még kevéssé volt ismert, és a gazdák kezdeményezésére volt bízva. Ezek az egységek a metánt úgynevezett kapcsolt energiatermelő motorok segítségével villamos energiává és hővé alakították át, és ez 200 gigawattóra (GWh) előállított energiát jelentett, ami körülbelül 80 000 lakos éves fogyasztásának felelt meg. Már régen léteznek más típusú biogázüzemek a szennyvíztisztító telepekről (STEP) származó iszap, az ipari és háztartási hulladék kezelésére. Ezek elsősorban az ipar és az önkormányzatok számára termelnek hőt.
2015-ben az ágazat megváltozott. A kormány előnyben részesíti azokat az egységeket, amelyek közvetlenül a hálózatba injektálásra termelnek biometánt. Ez persze nagyobb létesítményeket jelent, amint azt Jean-Christophe Gilbert, aki az első ilyen típusú egységet építette meg partnereivel Bretagne-ban, tanúsíthatja: „A mi egységünk eredetileg 150 kilowattóra (kWh) kapcsolt energiatermelésre készült. Át kellett méreteznünk a projektet, hogy nyereséges legyen. Most 930 kWh-nak megfelelő energiát táplálunk be. Növelnünk kellett a gáztermelést, különösen azért, mert a GRDF [Gaz réseau distribution France – a francia gázhálózatot üzemeltető cég – a ford.] évi 100 000 eurót kért tőlünk csak a hálózatra csatlakozásért.
Most, 2021 végén több mint ezer mezőgazdasági metanizáló egység működik. Ezek 1,4 terawattóra (TWh) villamosenergiát és 3,9 TWh biogázt termelnek, amelyet a hálózatba táplálnak, és termelnek még mintegy 3,5 TWh hőt. (1) 2015 és 2021 között a betápláló kapacitás 22-szeresére nőtt. A folyamatban lévő 940 projekt még négyszeresére növelné ezt a kapacitást. A kormány célja, hogy 2030-ra 14-22 TWh-t termeljenek. (2)
Az új helyzet felkeltette az ipar érdeklődését. 2021 elején a TotalEnergies felvásárolta az ágazat legnagyobb vállalatát, a Fonroche Biogazt és annak hét metanizáló üzemét, így évi 500 GWh termelési kapacitáshoz jutott, ami a nemzeti kapacitás közel 8%-a. (3) „2030-ra körülbelül 6 TWh termelését tervezzük” – mondta Olivier Guerrini, a TotalEnergies biogáz üzletágának alelnöke. Ez körülbelül 100-150 metanizáló üzemnek felel meg világszerte, amelynek egyharmada Franciaországban található. A Total által példaként említett Dániában az egységek négyszer-ötször nagyobbak, mint Franciaországban vagy Németországban. A dán Nature Energy vállalat Franciaországban is hírnevet szerzett magának a Corcoué-sur-Logne-i óriásprojektjével, amely évente 498 000 tonna nyersanyagot fog feldolgozni.
A helyi lakosok, a környezetvédő szervezetek és a mezőgazdasági termelők erős ellenállása ellenére az óriásprojektek egyre nagyobb teret nyernek a befektetők körében. „Ezekkel az egységekkel feleannyiért termelünk, mint a kis, paraszti gazdaságokon belüli metanizálókkal – teszi hozzá Olivier Guerrini. – Jelenleg a kis létesítmények korábbi támogatási rendszere teljesen kimerítette az állami kereteket. 2020 végén a kormánynak és az állami ügynökségeknek sietve le kellett állítaniuk a finanszírozást, mert túl drága volt, miközben még 1% »zöldgáz« sem jutott be a hálózatba.”
Az állam ugyan nagymértékben támogatja az ágazatot, de kétszer annyit fektet be az injektálásba, mint a kapcsolt energiatermelésbe. A kapcsolt energiatermelésre az állam 2018-ban 4,6 milliárd euró támogatást vállalt, de később 2028-ig már csak 1,9 milliárd eurót tervezett befektetni. Az injektálás 2018-ban 2,8 milliárd euró állami beruházást kapott, 2028-ig pedig 9,7 milliárd eurót terveznek.
Minden termelő húsz évre szóló szerződést köt egy villamosenergia-elosztóval vagy tizenöt évre szóló szerződést egy gázelosztóval. Az elosztó a megawattóránkénti (MWh) piaci árat, valamint a beruházási és üzemeltetési költségek fedezésére államilag finanszírozott betáplálási díjat fizet. A termelők a szerződés típusától és a létesítménytől függően 86 és 122 euró közötti összeget kapnak MWh-nként. Az ukrajnai háborút és az ebből eredő költséginflációt követően Agnès Pannier-Runacher miniszter asszony rendeletet fogadott el, amely a 2020. november 24. után kötött szerződések esetében megemeli a biometán betáplálási díját.
A többéves energiaterv fokozatosan csökkenti a kapcsolt energiatermelésre, de fenntartja, sőt növeli az injektálásra termelt energia állami támogatását. Ez utóbbiból azonban inkább a nagyvállalatok, például a Total, profitálnak, amelyek jelentős beruházási kapacitással rendelkeznek.
A folyamat kiszorítja a kistermelőket, amint azt egy ötvenhárom gazdálkodó és negyvennégy intézmény részvételével készült tanulmány (4) kimutatta. „Az injektálással kapcsolatos technikai és stratégiai korlátok inkább a nagymennyiségű inputot igénylő óriásprojekteknek kedveznek – magyarázza Pascal Grouiez, az Université Paris Cité közgazdasági tanszékének vezető oktatója. – Ezek a korlátok azt jelentik, hogy csak azok a gabonatermelők vagy metanizáló egységek képesek ilyen méretű projekteket megvalósítani, amelyek megnyitják tőkéjüket a nem-mezőgazdasági részvényesek előtt. [...] Ők pedig, bár kisebbségben vannak, de kikényszeríthetik a nem-mezőgazdasági eredetű alapanyagok használatát, ami megváltoztatná az fermentált anyagok minőségét.” A tanulmány megállapítja, hogy a gazdák közül a leggazdagabbak azok – a gabonatermelők –, akiknek sikerül boldogulniuk. Akik 2015 előtt kezdték meg a metanizálást, azok még tisztességesen meg tudnak ebből élni, míg az utánuk következők esetében ez már nem mindig van így.
„A piacon mindenki rájött, hogy pénzt lehet keresni, és mindenki emeli az árait” – folytatja Pascal Grouiez. Egy egység létrehozása évről évre drágább. Ráadásul számos gazda is ráfizetett arra, hogy rossz a koordináció az építőipari cégek – amelyek gyakran egyébként is megbízhatatlanok voltak – és a tanácsadó cégek, az építtetők és a projektmenedzserek között. „Egyes gazdák úgy próbálják optimalizálni a hozamokat, hogy több metanogén inputanyagot (gabonaport, zsírokat, savót stb.) használnak, amelyeket nem maguk állítanak elő, hanem szövetkezetektől vagy ipari vállalatoktól veszik meg” – teszi hozzá Pascal Grouiez. Ugyanakkor a közvetlen támogatás csökkent, ahogyan a villamosenergia visszavásárlási ára is. 2017 óta a bretagne-i régió úgy döntött, hogy nem finanszírozza tovább a metanizáló egységeket.
A jövedelem ellentételezése
A saját gazdaságokban működő biogázüzemek jelenleg pénzügyileg kevésbé jövedelmezőek. Sőt, néhány veszteséges. Pascal Grouiez szerint az ágazat egyre inkább függ a hulladékpiactól. „Az ágazat jelenleg az iparosodás irányába fejlődik, a gazdák, ellentétben a korábbi évekkel, már nem a függetlenséget keresik, hanem több alkalmazottal, valamint több külső tőke bevonásával működnek” – írja. Az injektálásnak ez a fejlődése viszont felerősíti a mezőgazdaság iparosítását, és ez a logika önfenntartó. Pedig a legfüggetlenebbek mind a ráfordítás és mind az energia szempontjából a kis egységek, kapcsolt energiatermeléssel: „A hő 60%-át a fű, amelyet a teheneknek adunk, és a fa, a diófélék és más magvak szárítására használjuk fel – mondja Jules Charmoy, a dordogne-i Charmes gazdaságból. – 20-30%-a pedig a metanizáló tartály hőmérsékletét tartja egy bizonyos hőfokon. A maradékot a gazdaság melletti két ház fűtésére használjuk.”
„A mezőgazdaságban az alacsony jövedelmek kompenzálásának egyik módja a metanizálás” – mondja aggódva Pierre Dufour, a Lot megyei Confédération paysanne – (a legnagyobb Gazda Szakszervezet – a ford.) képviselője is. „A felvásárlási ár hosszú távon garantált, így stabil jövedelmet nyújt a gazdáknak. És mindenekelőtt biztonságot – mondja Joël Laverdet. – Tizenöt évre rögzített árat kapunk, erre számíthatunk. Ha csak sertéstenyésztés lett volna, akkor a fiam, Cédric nem kezdett volna bele a gazdálkodásba, és tíz év múlva bezártam volna a gazdaságot. A biztos felvásárlási ár biztonságossá tette a tenyésztést, és ezzel lehetővé tette a fiamnak, hogy ő is elinduljon. Ma jól megélünk.” Fia, Cédric hozzáteszi: „Az országos találkozókon sokszor láttam, hogy a metanizálás mentette meg az állattenyésztést, gyakran a tejtermelőket is, akik az összeomlás szélén álltak.” Ez azonban ellentmondásos helyzet: az egyre inkább szétesőben lévő ipari mezőgazdaság megmenthető-e az iparosítás további fokozásával, miközben ennek a környezetre káros következményei egyre inkább kihatnak a jövőnkre is?
Az előremenekülés ráadásul akadályozza az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését is. Az INRAE (Országos Mezőgazdasági, Élelmezésügyi és Környezetvédelmi Kutatóintézet) által készített, a működés teljes élettartamát figyelembe vevő életciklus-elemzés (a termelési rendszer összes forgalmát figyelembe vevő mérleg) tényleg azt mutatja, hogy a metanizáló egységgel rendelkező gazdaságok kevesebb üvegházhatású gázt bocsátanak ki. Ezek a tanulmányok azonban az ipari mezőgazdaság keretein belül maradnak, és nem azt mérik fel, hogy mi lenne a helyzet egy sokkal kevesebb állattartással és legelő állatokkal működő, vegyszeres műtrágyát nem használó rendszerrel, vagyis a nagy üvegházhatású gázkibocsátás nélküli gazdálkodás mellett. Kiemelik ugyanakkor a metanizálás negatív hatását az emberek egészségére, a vízfelhasználásra és a környezetszennyezésre. Páadásul hiányoznak a „diffúz” metánkibocsátásra vonatkozó tanulmányok és a nyomon követés, pedig az a termelés 0,1-5%-a lehet a becslések szerint.
Franciaország-szerte állampolgári csoportok mozgósítanak a metanizálás és a fermentált anyagok járulékos következményei ellen. Rossz hatással vannak-e ezek az emésztőanyagok a talajra, amikor azokat trágyaként használják? A jelenlegi tudományos adatok nem elegendőek a következtetéshez. „Nagyon bonyolult azt állítani, hogy az emésztőanyagok ilyen vagy olyan hatással vannak a talaj mikrobiológiájára – mondja Sophie Sadet-Bourgeteau, a témával foglalkozó tanulmány szerzője. (5) – Sokféle protokoll létezik, soha nem ugyanazt az emésztőanyagot terítik ki, és a talajok nagyon változatosak. Az alkalmazási idők változóak, és nem mindig ugyanazokat a technikákat alkalmazzák. A vita heves, de kevéssé tartalmas”. Yvan Capowiez, az INRAE kutatója megerősíti: „Nem egyféle emésztőanyag létezik, hanem rengeteg, és változó minőségű... Nagyon nehéz egyértelmű kijelentést tenni: az emésztőanyagnak ilyen és ilyen hatása lesz a talajra. Egy Tours melletti tesztterületen a földigiliszta-populáció 0,5-2%-a pusztult el az emésztőanyag kijuttatása után. Egy másik, Colmarban végzett kísérlet során nulla volt a halálozás. Közép- és hosszú távon már nem látunk semmilyen hatást a halandóságra. Mivel persze szerves anyagot szórunk ki, hat hónappal vagy két évvel később a gilisztapopulációk növekednek.”
Túl sok nitrát
Az emésztőanyagok minősége a rendelkezésre bocsátott inputoktól függ. Az élelmiszeriparból származó termékek azonban nem a legjobbak. Ez azért meglepő. Joël Laverdet emésztőgödre mellett például műanyagdarabkákat fedezünk fel, amelyek az egyedi csomagolású kompótok feldolgozásakor maradt vissza. A gazda meglehetősen szkeptikus: „Ez is ugyanolyan, mint a szennyvíziszap... és azt is szétterítik a földekre.”
Agronómiai szempontból éles viták dúlnak. A legtöbb metanizáló azzal érvel, hogy a fermentált anyagok csökkentik a vegyszeres műtrágya felhasználását. A Solagro egyesület által (amely az agroökológiai átállás mellett kampányol, különösen a metanizálás fejlesztése mellett) 2015 és 2018 között negyvenhat gazdaságban végzett kutatás nyomán készült MéthaLAE-jelentés (6) megerősíti a csökkent felhasználást. Ugyanakkor azonban a gazdaságok szintjén több ásványi és szerves trágya felhasználását mutatták ki. Két évnyi anaerob fermentáció után a legtöbb megfigyelt gazdaság (juh-, kecske- és baromfigazdaság) jelentősen növelte a mezőgazdasági területekre kijuttatott nitrogén, foszfor és kálium összmennyiségét. Ez a tejtermelő gazdaságok esetében stagnált, a húsmarha-, sertés- és gabonatermelő gazdaságok esetében pedig nagyon kis mértékben csökkent. A jelentés azonban megjegyzi, hogy az utóbbi gazdaságokban „magas volt a nitrogénszint”. Más szóval, túl nagy volt a nitrátbevitel.
A metanizálás a híg vagy száraz trágyában lévő szerves nitrogént ásványi nitrogénné alakítja át, amely a növények számára közvetlenebbül hasznosítható – de egyben kioldhatóbb is. A fermentált anyagok ezért jó műtrágyának számítanak: több nitrogént tartalmaznak, mint a hígtrágya, azért is mert más inputokat is magukban foglalnak: „Óvatosnak kell lenni az állattartás szennyvízével érkező további inputok esetén – magyarázza Sabine Houot, az INRAE kutatási igazgatója. – A teljes nitrogénbevitel mindig valamivel magasabb lesz, ha külső hulladékot is felhasználunk. Viszont az ásványi formát könnyebben ellenőrzés alatt tudjuk tartani. Ideális esetben a fermentáltanyagokban mérni tudjuk a nitrogén mennyiségét.” A valóságban azonban még mindig túl sok nitrogént alkalmaznak. „Az 1980-as évekhez képest ma már jobban kiszámítjuk a növények igényeinek megfelelő inputokat, de ezekben a számításokban még mindig benne van az a tény, hogy lesznek veszteségek. A nitrogén csökkentése gyakran a terméshozam csökkenéséhez vezet” – jegyzi meg Étienne Mathias agrármérnök, a Centre interprofessionnel technique d’études de la pollution atmérique (Citepa) mezőgazdasági részlegének vezetője. A legtöbb gazdálkodó pedig nem hajlandó elfogadni a hozamcsökkenést, még akkor sem ha ez jobb minőségű termékek előállítását jelenti.
Bár a fermentált anyagokból származó nitrogén helyettesíti a kémiai műtrágyákból származó nitrogén egy részét, ez nem oldja meg a szennyezési problémákat. Németországban 2019-ben már több mint 10 000 biogázüzem működött, és a felszín alatti vizek 36%-ában túl magas volt a nitrát, a felszíni vizek 77%-ában pedig a foszfor szintje. Christine von Buttlar, a göttingeni Mezőgazdasági és Környezetvédelmi Mérnökök Egyesületének igazgatója szerint az egyik megoldás az lenne, ha a nitrogén-határértéket meghaladó régiókból exportálnák a fermentált anyagokat. (7) Franciaországban hat viszonylag eredménytelen „nitrátterv” után a Környezetvédelmi és Fenntartható Fejlődési Általános Tanács (CGEDD) elismeri, hogy „a felszíni és felszín alatti vizek nitráttartalmát illetően az eredmények messze elmaradnak a célkitűzésektől, és nem látszik javulás az utóbbi években.”
A metanizálás másik problémája, hogy nem növeli a talajba juttatott széntartalmat. Mivel az élő talajnak szénre, baktériumokra, gombákra, növényekre stb. is szüksége van, a széntartalma számos francia régióban évtizedek óta folyamatosan csökken az egyre intenzívebb mezőgazdaság és a legelők termőföldé történő átalakítása miatt.” (8) Ahhoz, hogy a talajban lévő humusz megkösse a nitrogént és a szenet, és így javítsa a talaj termékenységét, kilenc egységnyi szénre egy egységnyi nitrogén [9-es C/N arány] szükséges” – magyarázza Marc Dufumier, az AgroParisTech tiszteletbeli agronómiaprofesszora. A legtöbb fermentált anyagban azonban ez az arány ennél alacsonyabb, általában 5-nél is kevesebb. Minél kisebb széntartalma van a metanizálás inputjának, annál rosszabb lesz a C/N arány. A TotalEnergies BioQuercy metanizálója például a kacsatenyésztés, amely hígtrágyából és vágóhídi hulladékból álló inputtal dolgozik és 2020-ra átlagosan csak 1,6-os C/N értéket ért el. Egyes gazdák a fő kultúrák közé takarónövényeket ültetnek, ami javítja a talajt. De még mindig nagyon kevesen fejlesztették ki ezeket a köztes kultúrákat, és néhányan ezt úgy teszik, hogy nem hagynak elegendő növényt a talajon.
Egy 2018-as jelentésében a francia Környezetvédelmi és Energiagazdálkodási Ügynökség (Ademe) becslése szerint a fogyasztás drasztikus (négyszeres) csökkentésével és a gázfelhasználás átalakításával 2050-re 100%-ban elérhető lenne a „megújuló” gáztermelés. (9) Az Ademe az állatállomány csökkenésével és két kultúra között növénytakaró erőteljes növelésével számol, így szerinte azt a 2017-es 2 millió tonnáról (Mt) 2050-ben 42 Mt-ra növelhetnék. A felét metanizálásra lehetne használni, a másik fele pedig a talajon maradna.
A valóság azonban ennél összetettebb. Egy kapitalista rendszerben, ahol a gazdák nehezen élnek meg a munkájukból, komoly verseny folyik az inputanyagokért: „A termelők általában inkább túlméretezik a metanizálókat – magyarázza Jimmy Guérin, az Ille-et-Vilaine-i Fiatal Gazdák elnöke. – Azután működés közben már azon vannak, hogy 100%-os kapacitással dolgozzanak. Ez néha arra késztette a gazdákat, hogy többlet inputanyagokat vásároljanak. Így például egy aszályos évben magasabb áron vásároltak takarmánykukoricát, mint az állattenyésztők.” És a helyzet valószínűleg csak romlani fog. A hulladékköltségek növekedése és a nagyvállalatok nyomására, illetve heves versenye miatt egyes gazdák vagy gazdálkodó csoportok köztes növények termesztésén gondolkodnak, míg mások máris elérték az élelmiszertermelésre szánt növények felhasználásának 15%-os felső határát – ezt a határt az állam azért szabta meg, hogy elkerüljék a Németországban tapasztalt túlkapásokat, ahol a gazdálkodók kizárólag metanogén növényeket kezdtek termeszteni, az emberi vagy állati táplálék rovására. Míg a Solagro szövetség teljesen be akarja tiltatni az élelmiszernövények metanizálását, mások a jelenlegi 15%-os küszöbértéket szeretnék megemelni vagy akár kivezetni. A szenátus 2021 októberében a metanizálással kapcsolatos tájékoztatójában arra a következtetésre jutott, hogy tisztázni kell, milyen növénytípusok használhatók fel. (10)
Álmok egy másik modellről
Ezzel szemben harminc szervezet agroökológiai forradalomra szólít fel: (11) ki kell lépni ebből a rendszerből emberi léptékű gazdaságok létrehozásával és változatos termeléssel, amely az autonómiát szolgálja, és kevésbé károsítja a környezetet. A mezőgazdaság azonban egyre inkább koncentrálódik. A mezőgazdasági termelők száma továbbra is csökken, miközben a gazdaságok területe folyamatosan nő, a 2000. évi átlagosan harminc hektárról 2020-ra hatvankilenc hektárra. (12) A Confédération paysanne szerint egymillió gazdára van szükség az élelmiszer-önállóság eléréséhez. Ahhoz, hogy 2050-ig negyedére csökkentsük az üvegházhatású gázok kibocsátását, elengedhetetlen a mezőgazdaság átalakítása. „Afterres forgatókönyvünkben azt mondjuk, hogy a szarvasmarha-állományt a felére kell csökkenteni. A gazdálkodóknak valóban el kell fogadniuk a »kevesebbet és jobbat« stratégiát” – jegyzi meg Christian Couturier, a Solagro főigazgatója. Ezt úgy lehetne elérni, hogy kisebb méretű gazdaságokban többféle termelést alakítanának ki. Ez azonban nem egyeztethető össze a nagy vagy nagyon nagy állattartó vagy gabonatermelő gazdaságokkal, amelyek a metanizálás révén állandósulnak.
A különféle támogatások előnyben részesíthették volna azt a metanizálást, amely önellátóvá tenné a gazdaságokat, és saját energiatermelést adna a kistérségek számára. Ezt javasolja a gazdák egy csoportja a mikro-, sőt pikometanizálással. Ariège-ben Joël Dupuy és más gazdálkodók az Occitaniai mezőgazdasági és vidéki foglalkoztatás fejlesztésére létrehozott regionális szövetség (Ardear) támogatásával kifejlesztettek egy száraz és szüneteltethető metanizálót, amely több hónapra leállítható. „Három, egyenként 90 köbméteres metanizáló berendezésünk összesen négy hónapig fog működni az évben – mondja Dupuy. – Ez lehetővé teszi számunkra, hogy a télen keletkező 600 tonna trágyát felhasználjuk, de nem kell más inputot feldolgoznunk, amikor az állatok az év többi részében kint legelnek. Egy másik fontos szempont a gazdák számára a berendezés egységára. A mai nagy metanizáló üzemek legalább 1 millió euróba kerülnek, de gyakran ennél jóval többe. Gazdasági szempontból ez éppen csak nyereséges, ökológiai szempontból pedig a következmények kifejezetten súlyosak. Mi igyekszünk kisebb költségekkel dolgozni, 200 000 és 500 000 euró között. Terveink és műszaki adataink is jogdíjmentesek, így bárki szinte egyedül is el tudja végezni a kisüzemi metanizálást.”
Hautes-Pyrénées-ben Pierlo Scherrer és felesége, Sandrine azt szeretné, ha a gazdaságuk energiafüggetlenné válna. Az elmúlt három évben egy kis metanizálót tápláltak az általuk termelt és feldolgozott gyümölcs- és zöldségfélékből származó éves egy tonnányi hulladékkal. Nincs anyagszállítás sem az inputok, sem a hulladékok esetében. „Az volt az elképzelésünk, hogy mindent felhasználunk, ami a gazdaságban van – mondja Pierlo Scherrer. – A fermentált anyagokat pedig kiszórjuk a talajra. A megtermelt gázzal fűtjük a tűzhelyt, ahol a feldolgozáshoz felhasznált tizenkét palack gáz 75%-át sikerül magunknak előállítanunk. Mi egy kísérleti telep vagyunk, így még további fejlesztéseket akarunk kikísérletezni. Célunk, hogy elérjük a gázfogyasztásunk 100%-ának helyettesítését.”
Ezek a gazdák egy másik modellről álmodnak: emberi léptékű, a lehető legfüggetlenebb gazdaságokról, amelyek kielégítik a helyi élelmiszer-szükségletet, miközben lehetővé teszik számukra, hogy méltósággal éljenek, és a birtokukban lévő erőforrásokat arra használják, hogy megtermeljék azt az energiát, amelyre nekik és a környező lakosoknak szükségük van. Jelenleg a nagyüzemi metanizálás csak azt teszi lehetővé, hogy új életet leheljünk egy zsákutcába jutott ipari mezőgazdasági modellbe. A metanizálás természetesen csak egy eszköz, amelyet jóra vagy rosszra is fel lehet használni. „Nem várjuk, hogy a metanizálás önmagában változtassa meg a mezőgazdasági rendszert – hangsúlyozza Christian Couturier. – Először is akarni kell a változást.” Na, ez lehet a probléma!
