Abdul Karim Jakubnak, a szaúdi ipar- és kereskedelmi kamara fiatal igazgatójának feladatai közé tartozik a Kínával való kapcsolattartás. Egyetemi diplomamunkáját is a két ország viszonyáról írja a Sanghaji Egyetemen. Jóllehet szaúdi állampolgár, kínai származású: még 1949-ben Mao Ce-tung (Mao Cötung) előrenyomulása előtt néhány száz muzulmán kínai család a szaúdi emigrációt választotta a Tajvanra meneküléssel szemben. Már a harmincas évektől a Kelet-Turkisztánból (ma Hszincsiang [Xinjiang]) származó kínai muzulmánok a háború és az erőszak elől Mekkába és Medinába menekültek.
Paradox módon a pekingi kommunista hatalomátvétel után éppen ez a régió építette ki a kapcsolatokat a két ország között a „hádzs- (zarándoklat-) diplomácia” révén. Még 1955-ben, a frissen függetlenné váló, el nem kötelezett országok mozgalmát megalapító, az indonéziai Bandungban tartott konferencia adott alkalmat arra, hogy a trónörökös Fejszál herceg megállapodást kössön a kínai külügyminiszterrel, Csu En-lajjal (Zhu Enlai) a kínai muzulmánok zarándoklatának engedélyezéséről. Évente néhány tucatnyi ember élhetett ezzel a lehetőséggel a kulturális forradalomig (1966-ig), amikor is a „hagyományos értékek” megsemmisítése jegyében ez a lehetőség is megszűnt.
A két ország közötti kapcsolatok annyira megromlottak, hogy Rijád Tajpejjel épített ki diplomáciai kapcsolatokat és nem habozott aktívan részt venni a hatvanas–hetvenes években a Chang Gaishek (Csang Kaj-sek) által alapított Antikommunista Világliga munkájában, ahol olyan szervezetek játszottak szerepet, mint a francia fasiszta Ordre Nouveau (Új Rend), az amerikai Heritage Fundation vagy olyan személyek, mint az argentin diktátor, Jorge Videla. A kínai eredetű szaúdiak még a népköztársaság elleni felforgató akciókban is részt vettek.
A nyolcvanas évek elejétől, amikor az amerikai–kínai kapcsolatok konszolidálódtak, Kína elhatározta, hogy rendezi kapcsolatát Szaúd-Arábiával is – magyarázza Abdul Karim Jakub. Ehhez újra a „hádzs-diplomácia” eszközeit használták fel. „A kínaiak két legyet akartak ütni egy csapásra: egyrészt megmutatni saját országuk muzulmánjainak, hogy nem folytatnak vallásellenes politikát, másrészt így akartak közeledni Szaúd-Arábiához. 1981-ben, az Észak és Dél államait tömörítő cancúni tanácskozáson találkozóra került sor Fahd király és a kínai vezetők között.”
Az 1979-ben újra engedélyezett zarándoklatok egészen 1985-ig marginális jelentőségűek voltak, amikor is Peking elhatározta, hogy államilag szervezi meg azokat. A történelemben először hivatalos kínai delegáció érkezett Rijádba, a kezdeti 2000-ről pedig a zarándokok létszáma 2009-re 12 700-ra, majd 2010-re 13 500-ra nőtt. Közvetlen repülőjáratok jöttek létre Mekka és Peking, illetve Urumqui (Dihua), Lancsu (Lanzhou), Jincsuan (Yinchuan) és Kunming között.
Kínai szemszögből e stratégia politikai előnyei a 2009-es xinjiangi lázadásokban váltak nyilvánvalóvá: a lázadás leverése semmilyen hivatalos szaúdi reakciót nem váltott ki, még a sajtó is meglehetősen visszafogott volt. Mint a legtöbb muzulmán főváros, Ankarát leszámítva, Rijád is néma maradt. Raed Krimli, Szaúd al-Fejszál külügyminiszter tanácsadója ezt így magyarázza: „Egy jó muzulmánnak jó állampolgárnak is kell lennie Kínában és mindenütt. Mi nem kívánunk beavatkozni mások belső ügyeibe, és nem akarjuk, hogy mások ezt tegyék nálunk. Számunkra ez alapelv, melyet Peking is oszt.”
A „muzulmánkérdés” persze aggodalmakat vált ki Pekingben: mintegy 20 millió muzulmán él Kínában a hivatalos források és jóval több egyes szaúdi kutatók véleménye szerint. A Kínában élő muzulmánok nemzetiségekre oszlanak, a két legfontosabb az ujgurok – akik törökök – és a kínaizált huik. Utóbbi az egyetlen kisebbség Kínában, amely vallási alapon különül el s jóval békésebbek a hatalommal; Távol-Keletre települt arab kereskedők leszármazottai még a selyemút mitikus idejéből. Kína nem habozik „hídként” használni őket: 2010 szeptemberében kínai–arab gazdasági csúcsot szerveztek Jingcsuanban, Hsziangszi (Xingxia) autonóm tartomány fővárosában, ahol a huik többsége él.
A „szélsőségesek” legyőzésére Kína kettős stratégiát alkalmaz: megerősíti saját „muzulmán legitimációját” és elnyomja a szélsőségeseket. Mindkét stratégia sikeréhez szüksége van Szaúd-Arábiára, „Mekka és Medina szent helyeinek őrzőjére”. Kína ezért küld a szaúdi királyságba teológiai hallgatókat és számít Arábia támogatására, hogy a Dzseddahban székelő, 57 országot tömörítő Iszlám Konferencia megfigyelő tagjává váljon. Egyfelől a konferencia főtitkára 2010 júniusában Pekingbe is ellátogatott. Másfelől Meng Csien-csou (Meng Jianzhou) kínai belügyminiszter 2010. októberi rijádi látogatásakor biztonságpolitikai szerződést írt alá a két ország között, amely tanúsítja a közös érdekeket a „terrorizmus elleni harcban”.