December 13-án, szerdán délután fél három van, amikor Julian Assange belép a délkelet-londoni Belmarsh szigorúan őrzött börtön látogatói részébe. A közel két méter magas, fehér sörényű, gondosan nyírt szakállú informátor, a WikiLeaks alapítója kitűnik a rabok közül. Szemét hunyorítva fürkészi a szobát, hogy ismerős arcot keressen a rabokat látogató feleségek, testvérek, gyerekek és apák tömegében. A nekem kijelölt helyen, a D-3-as ponton várom őt – a körülbelül negyven hasonló sziget egyikén, amely egy kis alacsony asztalból és három kárpitozott székből áll, kettő kék és egy piros, a parkettába csavarozva, amely kosárlabdapályára emlékeztet. Találkozik a tekintetünk, egymáshoz lépünk, megöleljük egymást. Hat éve nem találkoztunk. Nem tudom megállni, hogy ki ne mondjam: „Sápadtnak tűnsz”. Az általam jól ismert huncut mosollyal válaszol: „Ezt hívják börtönsápadtságnak”.
2012 júniusában talált Julian menedéket Londonban az apró ecuadori nagykövetségen, azóta nem tette ki a lábát a szabadba – kivéve egy percre, amikor a rendőrök betuszkolták a furgonjukba. Itt, ahol 2019. április 11-től tartják fogva, nem is láthatja a napvilágot. Napi huszonhárom órát van bezárva a cellájába, az egyetlen órányi „sétája” pedig szintén négy fal között zajlik, az őrök szigorú felügyelete alatt.
A bejelentkezés és a biztonsági formalitások a látogatóközpontban zajlanak, egy egyszintes, a börtöntől különálló épületben, amely olyan komor, mint egy 1950-es évekbeli étkezde egy Edward Hopper-festményen: olcsó asztalok, elnyűtt székek, félhomályos világítás, üvegezett szekrények sora a falak mentén. Egy barátságos hölgy kávéval kínál, mivel korán érkeztem. A hevenyészett konyhasarok felé veszem az irányt, ahol egy férfi éppen forró vizet önt az instant kávéporra.
Húsz perccel később kinyitják az egyik iroda ajtaját, és megindul a sorbanállás a belépőkért. Három egyenruhás alkalmazott ül egy magas pult mögött. Amikor bemondom a nevem, a velem szemben álló nő a számítógépében keresgél: „Assange úrhoz jött”? Udvariasan, szinte barátságosan ujjlenyomatot vesz mindkét mutatóujjamról, majd int, hogy nézzek a fejünk fölé rögzített kamerába a fényképezéshez.
Észreveszi a három keménykötéses könyvet, amelyet Juliannek akarok adni. Megkér, hogy mutassam meg a kollégájának. Ezek a legújabb esszém, a „Soldiers Don’t Go Mad” [A katonák nem őrülnek meg] – ez az első világháború alatt sokkos állapotban lévő tisztek pszichiátriai kórházának története –, majd Sebastian Faulks, a „The Seventh Son” [A hetedik fiú] című új regénye, valamint Laurent Richard és Sandrine Rigaud kutatása, a „Pegasus: The Story of the World’s Most Dangerous Spyware” [Pegazus: A világ legveszélyesebb kémprogramjának története]. A hölgy felfedezi a könyvem címlapján az Assange-nak címzett dedikációt, és közli velem, hogy ez a könyv nem engedélyezett. „Miért”? – ez az a kérdés, amit egy börtönben felesleges feltenni. A válasz: a fogvatartottaknak szánt könyveken nem szerepelhet semmiféle bejegyzés. Tiltakozom: ez nem titkos kód, csak az aláírásom egy általam írt könyv borítóján. Ez semmin sem változtat. Ez a szabály. Megkér, hogy várjak a büfében, amíg ő a másik két kötet után néz.
Közben egyre hosszabb lett a látogatók sora. Az újonnan érkezők többsége nő, néhányan csecsemővel vagy kisgyerekkel jönnek. Hamarosan visszahív a tiszt, és közli velem, hogy Assange mindaddig nem kaphat új könyveket, amíg ugyanannyit el nem távolít a cellájából. Milyen okból? „Tűzveszély” – válaszolja a lehető legkomolyabban.
Igazolvánnyal, egy „Belmarsh, HM Prison – Social Visitor 2199” feliratú azonosítókártyával a nyakamban beteszem egy szekrénybe a visszautasított könyveket és a zsebeim tartalmát, nem tartok meg csak egy kis készpénzt – az engedélyezett 25 fontot (29 eurót), hogy bent vehessek valami ennivalót. Majd beállok a látogatók menetébe, hogy egy udvaron keresztül odaérjünk a börtön épületéhez. Csak miután ismét ellenőriztek, átkutattak, megröntgeneztek és egy gyönyörű, kábítószer kiszimatolására kiképzett golden retrieverrel megszagoltattak, léphetünk be végre a látogatószobába.
Egymással szemben ülünk, Julian a két kék szék egyikén, én a piroson. A plafonon lévő üveggömbökben rejtett kamerák. Mivel nem tudom, hogyan kezdjem a beszélgetést, megkérdezem tőle, a kicsit odébb lévő kis büfé felé mutatva, hogy kér-e valamit inni vagy enni. Akar-e velem jönni, hogy kiválassza, mi lenne a kedvére való? Azt nem lehet, mondja. Tilos. Így hát felírom a rendelését – két forró csokoládét, egy sajtos-uborkás szendvicset és egy Snickers szeletet -, és a Bexley & Dartford Samaritans tagjai által önkéntesen üzemeltetett stand előtt várok a soromra. Szendvics nincs már – mondja a pult mögött álló férfi. Nincs hát más lehetőségem, mint a különféle egészségtelen vackok közül válogatni: chips, csokiszelet, üdítők, muffinok... Ahogy visszaérek az asztalunkhoz, látom, hogy Julian helyet cserélt. Mivel a kék székek a látogatóknak vannak fenntartva, utasította őt egy őr, hogy oda üljön, ahová kell. Megkérdezem tőle, hogy miért csak ilyen vacak kajákat árulnak. Elmosolyodik: ha látnám, mit szolgálnak fel a fogdában rabonként napi 2 fontért! Reggelire zabkása, ebédre híg leves, vacsorára se nagyon más.
Julian azt hitte, hogy a börtönben mindannyian együtt esznek majd hosszú asztaloknál, mint a filmekben szoktak. Belmarshban nem. Az őrök belökik az ételt a cellákba, és a rabok magukban esznek. Ilyen körülmények között nehéz barátokat szerezni. Egy öregembert leszámítva, aki már hetedik évét tölti rács mögött, Julian a négy és fél évével a legrégebbi lakó. Mesél a gyakori öngyilkosságokról, az utolsó éppen előző éjjel történt.
Elnézést kérek, hogy könyv nélkül vagyok: állítólag túllépte a keretét. Szórakozott arckifejezéssel meséli el miről is van szó. Az első néhány hónapban körülbelül egy tucat könyvet engedélyeztek. Aztán a limit tizenötre emelkedett. Folyton többet reklamált. Most mennyit szabad? „Kétszázharminckettőt”. Most rajtam a sor, hogy mosolyogjak.
És mi lett a rádióval, amiért a börtönben töltött első évében olyan keményen kellett megküzdenie? Még megvan, de már nem működik: eltört a csatlakozó. A szabályok szerint minden fogvatartottnak joga van egy, a börtönboltban vásárolt rádióhoz, de a börtön vezetősége azt állította, hogy nem áll rendelkezésre egy sem Assange számára. Amikor ezt megtudtam, küldtem neki egy rádiót, amelyet visszaküldtek, majd egy könyvet, amelyben leírják, hogyan kell rádiót készíteni, ezt szintén visszakaptam. Néhány hónap múlva a Hezbollah egyik legismertebb volt brit túszát hívtam segítségül. Ez a férfi nyilvánosan kijelentette, hogy az mentette meg az őrülettől, hogy a fogvatartói adtak neki egy rádiót, amelyen hallgathatta a British Broadcasting Corporationt (BBC). Megkértem, hogy írjon a börtönigazgatónak. Rossz fényt vetne Belmarshra, ha a sajtóból kiderülne, hogy Assange-ot megfosztják egy olyan kiváltságtól, amelyet még a Hezbollah sem tagadott meg a túszaitól. Így Julian végül megkapta a rádióját. – Járjak utána a vezetőségnél, hogy javítsák meg? – Nem – mondja –, abból csak baja lenne, teljesen feleslegesen.
Hogyan tudja követni az eseményeket, ő, akinek lételeme az információ? Engedélyezett a börtönben nyomtatott cikkeket olvasni, és a barátai is írnak neki. Amikor megjegyzem, hogy az ukrajnai és a gázai háborúk miatt eljött az idő a WikiLeaks újabb leleplezéseire, Julian elkomorodik. Sajnos a szervezete már nem rendelkezik azzal a képességgel, mint korábban, hogy háborús bűnöket és korrupciós botrányokat tárjon fel. A csökkenő finanszírozás, az ő sorsa és az, hogy az amerikai kormány megfigyelés alatt tartja őket elriasztja a potenciális informátorokat. És attól tart, hogy más médiák nem fogják akarni átvenni a staféta botot.
Belmarshban – sok más börtönnel ellentétben – nem folynak képzési programok, nincsenek csoportos tevékenységek, mint zenélés, sport, vagy belső újság készítése. Szigorúan büntető rendszerben élnek, noha a mintegy hétszáz bentlakó előzetes letartóztatásban van, akik vagy a tárgyalásukat, vagy a fellebbezésük kimenetelét várják. Ennek az az oka, hogy ők az „A” kategóriába tartoznak – terrorizmussal, gyilkossággal vagy szexuális erőszakkal vádolt személyek, akik „a legkomolyabb veszélyt jelentik a lakosságra, a rendőrségre vagy a nemzetbiztonságra”.
A látogatási időnek lassan vége. Felállunk és megöleljük egymást. Miközben a családok kifelé tartanak, a foglyok ülve maradnak. Egy pár pillanat és én kint leszek a friss levegőn, ő pedig visszamegy a cellájába. Az alkalmi látogatásoktól eltekintve minden napja ugyanúgy telik: szűk cella, magány, könyvek, emlékek – és a remény, hogy sikerrel jár majd a végső fellebbezése az Egyesült Államoknak való kiadatása és a velejáró életfogytiglani börtönbüntetés ellen.
Fordította: Drechsler Ágnes
