Hivatalba lépésekor, amikor a világpiaci olajárak éppen meredeken emelkedtek, Rafael Correa ecuadori elnök (2007–2017) 50%-ról 99%-ra akarta növelni az állam részesedését a nyereségből. A parlament nem engedélyezett neki csak 80%-ot. Ezt még így is túl soknak találta az ország nyersanyagforrásait kitermelő multinacionális vállalat, a Perenco. A vállalat „közvetett kisajátítást” kiáltott, és az ügyet a beruházási viták rendezésének nemzetközi központjához (ICSID), (1) a Világbankhoz tartozó, választottbíráskodásról híres „bírósághoz” vitte. (2) A Perenco anyavállalata, a Bahamákon, egy adóparadicsomban van bejegyezve, de a csoport a francia fővárosban lévő székhelyét használja arra, hogy hivatkozzon a Párizs és Quito között 1994-ben aláírt kétoldalú beruházási szerződésre (BIT). A vállalat 1,42 milliárd dollárt követelt, ami Ecuador 2008-as bruttó hazai termékének (GDP) 2,27%-át tette ki.
Rafael Correa ezt elutasította, és kivonta Ecuadort az ICSID joghatósága alól. Ahogy azt a megválasztása előtt megígérte, a 2008-ban elfogadott alkotmány 422. cikkelyével kimondatta, hogy az ecuadori állam nem engedheti át „szuverén joghatóságát nemzetközi választottbírósági testületeknek”. Emellett elindított egy (hosszú) folyamatot a kétoldalú beruházási szerződések felülvizsgálatára, ami felmondások sorozatához vezetett. A Párizs és Quito között aláírt megállapodást 2017-ben mondták fel. Sajnos a BIT-ek (kétoldalú beruházási szerződések) mindig tartalmaznak egy „túlélési záradékot”, amely előírja, hogy a befektető-állam vitarendezési mechanizmusa (ISDS) a felmondás után tíz-húsz évig, a Franciaország–Ecuador BIT esetében tizenöt évig marad alkalmazandó. Így a Perenconak kedvező döntés született 2021-ben. A konzervatív Guillermo Lasso elnök (2021–2023) aztán újra beléptette Ecuadort az ICSID-be, amely 400 millió dolláros bírságot szabott ki Quitóra: Lasso ezt teljes egészében ki is fizette.
A Perenco Ecuador elleni pere csak egy példa a több száz olyan eset közül, amikor magánérdekek sértik meg államok szuverenitását. A svéd Vattenfall áramszolgáltató 2009-ben 1,4 milliárd dollárt követelt Németországtól, mert Hamburg városa „veszteségessé” tette az üzletét azáltal, hogy megszavazta a széntüzelésű erőművük betiltását, arra hivatkozva, hogy az szennyezi az Elba folyót. Az amerikai Prospera vállalat 10,8 milliárd dollárt követelt Hondurastól (a költségvetés kétharmadát) 2022-ben, mert felfüggesztette egy mindenféle jogszabályon kívül álló magánváros létrehozását Roatán szigetén. Argentínát 2015-ben több mint 400 millió dollár megfizetésére kötelezték, miután több vállalat – köztük a Suez és a Vivendi – beperelte, mert befagyasztotta a víz- és villamosenergia-tarifákat a 2001–2002-es pénzügyi válságot követően.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) által meghatározott 60 választottbírósági központ egyikében, a már fent említett ICSID-ben, a multinacionális vállalatok által indított perek száma tíz év alatt megduplázódott, az intézmény létrehozása óta összesen 998 ügyre került sor. (3) Eddig 132 ország válaszolt egy vagy több RDIE (befektető-állam vitarendezés) -kérelemre az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) szerint, amely rámutat: „Tekintettel arra, hogy egyes választottbírósági eljárások titkosak maradhatnak, a benyújtott jogviták tényleges száma valószínűleg magasabb”. (4)
Minden zárt ajtók mögött zajlik
A második világháború utáni létrehozásakor az ENSZ úgy vélte, hogy az államok közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése a tartós béke fenntartásának előfeltétele, feltéve, hogy szabályokkal rögzítik működését. A lex mercatoria-t, a középkor óta a szokások és a szokásjog által formált szabályrendszert 1966-ban felváltotta, az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottságának (UNCITRAL) létrehozásával, a modern nemzetközi kereskedelmi jog. A magánszektor növekvő befolyása ebben az új jogi struktúrában a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodások elszaporodásához vezetett. Mi a különleges ezekben a megállapodásokban? 93%-uk tartalmaz ISDS (befektető–állam vitarendezés) (5) mechanizmust, ami azt jelenti, hogy a vitákat választottbírósági eljárással lehet rendezni. Ennek a minden állami befolyástól mentes magánjogi igazságszolgáltatási rendszernek a támogatói úgy vélik, hogy olyan pártatlanságot garantál, amelyre a nemzeti bíróságok képtelenek.
Az 1960-as évek dekolonizációs folyamata során aláírt első kétoldalú beruházási szerződések (BIT-ek) célja a nyugati országok befektetőinek védelme volt. Ezzel fennmaradt a gyarmati időszak folyamatosság: a multinacionális vállalatok továbbra is kifosztották a déli országokat. Harminc évvel később ezek a szerződések északon is egyre jobban elszaporodtak, mivel a konzervatívok a Szovjetunió összeomlását követően kijelentették, hogy „nincs alternatívája” a neoliberális kapitalizmusnak. Ez a gyarmatosítás egy második típusának kezdetét jelentette: vállalati ellenőrzést a világ legtöbb országa felett. A kétoldalú beruházási szerződések (BIT-ek) kedvük szerint tartalmaznak egy sor olyan, különböző mértékben homályos záradékot, amely sokféle értelmezésnek adhat teret. Ilyen például a „közvetlen vagy közvetett kisajátítás tilalma” vagy a „tisztességes és méltányos bánásmód”. Ezek olyan kikötések, amelyek szerint a nemzeti jogszabályok nem akadályozhatják a nemzetközi beruházási normák érvényesülését. Tehát nem csupán arról van szó, hogy a déliek mozgásterét korlátozzák az északiak javára, hanem arról, hogy megtörik az államok szuverenitásának elvét is.
Ebben a rendszerben csak a külföldi befektetők perelhetnek kormányokat; fordítva nem lehetséges. Minden zárt ajtók mögött zajlik, néha évekig. Az ítélet legtöbbször az országokat marasztalja el, amelyek a bírságot aztán közpénzből fizetik ki. Márpedig ezek a multinacionális cégek által követelt csillagászati összegek gyakran köszönő viszonyban sincsenek a kezdeti befektetéseikkel. A Nasszer Al-Kharafi és Líbia között 2006 óta zajló ügy jól példázza ezt. 2013-ban a választottbíróság arra kötelezte az észak-afrikai országot, hogy fizessen közel 1 milliárd dollárt a kuvaiti multimilliárdosnak, aki mindössze 5 millió dollárt fektetett be egy turisztikai projektbe, amelyet pedig el se indítottak. Kényelmes „kiütéses győzelem”, amelynek indoka a feltételezett „bevételkiesés” kompenzálása volt. (6)
Mivel Tripoli nem volt hajlandó fizetni, az Al-Kharafi csoport, mintha élőben játszana Monopolyt, megpróbálta elérni a líbiai vagyon lefoglalását: a Société Générale-nál vezetett számlákon elhelyezett pénzeszközöket, a párizsi Ternes-ben található Fnac épületet és a Perpignanban őrzött elnöki repülőgépet is. Itt elbukott a befektető, már csak azért is, mert a legtöbb líbiai külföldi vagyont 2011 óta befagyasztották, és az állami vagyonalapok Franciaországban védelmet élveznek. (7) Ez az eset azonban példa arra, hogy ha egy állam megpróbál ellenállni, jelentős nemzetközi nyomásnak teszi ki magát. A választottbírósági piac olyan szaftos nyereséggel kecsegtet, hogy elcsábulnak a befektetők, akik tisztában vannak ezzel a rendszerrel.
Jövedelmező piacot jelent ez a viták rendezését lebonyolító „bíróságok” tagjai számára is. Az ICSID-nél a bíróságok állhatnak egyetlen választottbíróból, ha mindkét fél egyetért, vagy három választottbíróból, akik közül egyet az állam, egy másikat a vállalat nevez ki, a harmadikat, az elnököt pedig ők ketten közösen. Elméletileg nem szükséges semmiféle különleges képesítés, de az ICSID előírja, hogy a választottbíráknak „jogi, kereskedelmi, ipari vagy pénzügyi kérdésekben elismert szakértelemmel kell rendelkezniük”. (8) A legtöbb választottbíró vagy volt bíró, vagy olyan gazdasági jogász, aki a választottbíráskodásra építette karrierjét, vagy vállalatigazgató. Nem kötelesek a nemzetközi jogot ismerni, se figyelembe venni annak az országnak az alkotmányát és törvényeit, ahol a beruházás történik. Ezzel a párhuzamos igazságszolgáltatási rendszerrel pénzügyileg érdekelt egyének kezébe kerül az államok sorsa. Díjazásukat lehetetlen megbecsülni, az az ügytől függ. Belső források szerint naponta több ezer dollárt is keresnek. „Nincs szuverén legitimitásuk, és nem tartoznak elszámolással a nyilvánosság előtt. Döntéseik ellen (...) nem lehet fellebbezni” – jegyzi meg egy, az ISDS elemzésére szakosodott weboldal. (9)
A választottbírák gyakran zavaros érdekellentétek közepén lavíroznak. Ez volt a helyzet Gabrielle Kaufmann-Kohler esetében, akit választottbírónak választottak a Vivendi és Suez, valamint az argentin állam közötti ügyben. Az ügyvédnő a svájci UBS bank igazgatója volt, amely bank mindkét vállalat egyik fő részvényese, de az ügyvédnő nem tartotta szükségesnek, hogy erről tájékoztassa a választottbíróságot. Argentína megpróbálta megtámadni a Vivendi és Suez javára hozott ítéletet, és panaszt tett különböző szerveknél összeférhetetlenség miatt, de hiába. Az ICSID alapokmányának 58. cikke ugyanis kimondja, hogy a választottbíró elleni kihívást nem egy pártatlan harmadik félnek kell jóváhagynia, hanem a bírói testület másik két tagjának, akik általában ugyanabban a szférában tevékenykednek. Gyakran kerülnek ilyen konfliktusos helyzetbe a politikai apparátus tagjai, akiknek pedig az államok érdekeit kellene képviselniük. Az ICSID-szerződés 1986-os ratifikálását követően például Édgar Terán külügyminiszterrel (1984–1987) az történt 2002-ben, hogy az IBM csoport éppen az ő Terán & Terán ügyvédi irodáját bízta meg, hogy képviselje őt saját országa, Ecuador ellen az ICSID előtt. (10) Párizsban pedig Agnès Pannier-Runacher Ecuador elítélésének idején éppen ipari miniszter volt, miközben apja és kiskorú gyermekei közvetlenül érdekeltek a Perencóban. Ezt követően nevezték ki az energiaügyi átmenetért felelős miniszterré, és ezt a tisztséget 2024. január 11-ig töltötte be. De megnyugodhatunk, egy 2022 novemberében kelt rendelet megtiltotta neki, hogy az ezzel a céggel kapcsolatos ügyekkel foglalkozzon...
Elkerülhető a kifosztás
Az UNCTAD adatai szerint 1987 és 2021 között a jogviták 38%-a olyan döntéssel zárult, amely nem büntette a kormányokat (bár pénzügyi kártérítést soha nem kaptak), míg a vállalatok az esetek 47%-ában kedvező döntésben részesültek. (11) Valójában az ítéletek 28%-ában a vállalatok javára döntöttek, 19%-uk pedig „megoldottnak” minősült, ami azt jelenti, hogy megállapodás született. A választottbírósági eljárás fenyegetése azonban gyakran arra készteti a kormányokat, hogy engedményeket tegyenek jogos érdekeik tekintetében, vagy előre kifizessék a bírságokat, mert attól tartanak, hogy a választottbírósági eljárás végén kifosztják őket. A Vattenfall és Németország közötti ügyben a hamburgi környezetvédelmi hatóságnak meg kellett hátrálnia. Az ügyek fennmaradó 15%-a vagy abbamarad, vagy ítélet nélkül zárul.
A modern nemzetközi kereskedelmi jog, amely a háború utáni világ békességes viszonyainak megteremtésére volt hivatott, végül egyfajta dömpingre adott módot a magánszektornak, amelyet viszont messze nem hatja át a környezetvédelmi, egészségügyi vagy szociális aggódás. Matt Kennard (12) brit újságíró szerint „ez a vállalatoknak megadja a szükséges eszközöket ahhoz, hogy megkérdőjelezzék a közpolitikát, sőt, ellenszegüljenek annak. Mindössze annyit kell tenniük, hogy választottbírósági eljárás eshetőségével fenyegetőzzenek. Ez folyamatosan akadályozza a kormányokat abban, hogy az emberek javát szolgáló politikát folytassanak”.
Sok ország megkérdőjelezi egy ilyen rendszerben való részvétel hasznosságát. Mások bebizonyították, hogy nélkülük is boldogulnak. Brazília, amely soha nem ratifikált BIT-et, Latin-Amerika egyik legfejlettebb ipari struktúrájával rendelkezik. A 2002 és 2016 között hatalmon lévő Munkáspárt (PT, baloldal) alatt Brazília a nemzeti gazdasági fejlődés védelme érdekében elutasította az ISDS-rendszert. Ez azt bizonyítja, hogy az államoknak lehetőségük van arra, hogy ne hagyják magukat kifosztani.
Fordította: Drechsler Ágnes
