Az ötödik hadoszlop (második rész)

A hittől az identitásig

islam-franceA kilencvenes évek elejétől egy új jelenségre figyelhettünk fel. A francia társadalom peremére vetett, a szüleik és nagyszüleik révén maghrebi származású (állítólagosan) „integrálódott” fiatalok, identitásuk iszlám összetevőjét kezdték egyre inkább hangsúlyozni. A látens, vagy kevésbé látens rasszizmust és társadalmi kirekesztést személyük, identitásuk elleni támadásként élték meg, így a védekezésük is ennek megfelelő volt.

Sokszor halljuk külvárosi fiúk és lányok szájából a „respect” szót, ha társadalmi témákra terelődik a szó. Ezzel azt fejezik ki: respektáljátok személyünket és választott identitásunkat! El kell fogadni: az iszlám az ő alapvető kulturális és szociális identitásuk, egyben a kulturális tőkéjük, amellyel az „eredeti” franciák nem rendelkeznek. A társadalmi kirekesztés egyik eleméből tehát így lesz büszkén viselt megkülönböztető jegy. A kör így zárul be.

Az identitásjegy egyben az ellenállás egyik összetevője, mely - mondjuk így - „baloldali” szempontból sem mindegy[i]. Ezt nem voltak hajlandók megérteni azok, akik a legócskább érvekkel támadták a szélsőbaloldali NPA-t (pl. hogy „olvassátok újra Marxot”, „az imámok pártján álltok”...), amikor a párt egyiszlám fejkendőt viselő fiatal lányt indított az egyik külvárosban. Az igencsak emancipáltnak tűnő hölgy hiába mondta, hogy senki sem kényszeríti arra, hogy foulard-t[ii] viseljen. Hiába magyarázta, hogy maga is a laicitás híve, hogy számára a fejkendő egy hagyományhoz, egy helyhez (nem Mekkához, hanem az adott külvároshoz...) való kötődést jelenti, valamint az ellenállás egyfajta formáját. Semmi sem számított. Józan ésszel a fejkendő ügyet valamiféle integrista vallási jelnek tartani, elképesztő idiótaság. Lehet erre úgy tekinteni, mint a „nőket rabszolgaságban tartó” obskúrus vallás” szimbólumára? Ki ne látott már fejkendőben, de miniszoknyában, testhez álló farmerben, átlátszó blúzban lányokat? Nem beszélve arról, hogy a foulard szexi, és ezzel a fejkendőt viselő lányok is tisztában vannak. Viselését2004-ben betiltották a francia iskolákban. A rendelkezést a baloldal is megszavazta, mint hivalkodó „ostensible” vallási jelképet. Ilyen tényleg csak paranoid társadalmakban fordulhat elő!

De a lényeg mégiscsak ez: az iszlám (nagyon is viszonylagos) „előretörése” nem elsősorban vallási kérdés, hanem identitás-ügy. Ez természetesen azt is jelenti, hogy az „iszlám öntudat” legalább annyira külső körülmények hatására erősödik, mint valamiféle egyéni belső meggyőződésből. Ráadásul a „fenyegetett többségi nemzeti kultúra” szemszögéből gerjesztett „iszlám-probléma”, és az ekörül zajló közéleti vita, erősíti az iszlám szolidaritást. Az iszlámhoz való tartozás, melynek külső jeleit néhányan viselik is, nagyon kevéssé írható le a „vallás felé fordulás”, az „iszlamizáció”, vagy a „kommünotarizmus” kategóriáival. Inkább egy diszkriminált identitással való természetes szolidaritásról van itt szó. Ez persze ennek a dolognak a határait is jó körülírja. Bármilyen erős legyen ez a szolidaritás (mögötte esetleg valódi vallásos érzülettel), a legtöbb „bevándorló” számára az iszlám mégiscsak magánügy. Erre utal az is, hogy a feltűnő iszlám külsődleges jegyek igen ritkák a francia társadalomban.

 

Franciák, ahogy mások?

A probléma nem is bennük van, hanem a társadalomban, amelyben élnek. Minden probléma, amellyel az európai muzulmánok találkoznak, rögtön az ő specifikus problémájukká válik, és azonnal kapcsolatba kerül a vallásukkal. Ezt a poszt-”szeptember 11” szindrómát mindenki ismeri: az iszlám idegen test, és „ötödik hadoszlop” a civilizációk harcában, a mohamedán állampolgárok lojalitása megkérdőjelezhető, hiszen a külvárosokban iszlám lázadásokra került sor[iii] - és így tovább.

A valóság ezzel szemben az, hogy ezek a másod-, harmadgenerációs „bevándorlók” igen kevéssé különböznek a társadalom többi részétől. Arról pedig egyszerűen szó sincs, hogy teljesen szakítanának az európai (ez esetben a francia) társadalommal, melynek „tagadnák az alapvető értékeit”. Ez gonosz, rosszindulatú, tragikus következményekkel járó, ostoba előítélet, és nem az integrációjuk kudarca.

Minden szociális felmérés azt támasztja alá (ha nem vagyunk teljesen eszementek), hogy a nemzeti identitás és a vallási hovatartozás nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. E kettő egész egyszerűen más dimenzióban játszik szerepet, de semmiképpen sem egymás alternatívájaként jelentkezik. Ahogy a származási országban maradt családtagokkal való szorosabb kapcsolattartás sem zár ki más nagyon is közeli kapcsolatokat „eredeti” franciákkal, úgy egy kerülethez, vagy egy külvárosi részterülethez való tartozás sem megy szembe a nemzeti identitással. (Ez utóbbi legtöbbször nem is etnikai karakterű.) És persze abban is biztosak lehetünk, hogy a vallási hovatartozás ezeknél a fiataloknál „identitás-karakterű” jellemző, azonban távolról sem kizárólagos. Az iszlámhoz való tartozás bonyolult egyéni élettapasztalatok eredője, a kívülállóknak pedig tanácsos nem mindent vallási jelenségnek látni, még ha az elsőre annak is tűnik. Ahogy egy francia kutató megfogalmazta: „manapság muzulmánnak lenni Franciaországban [és Európában] nem egy program, vagy egy koherens gyakorlat”.

Mert hát maga az integráció, a társadalomba való befogadtatás nem két véglet. Nem az asszimiláció és a marginalitás között írható le, hanem folyamatként: a megőrzés, az új létrehozásának és az idegen dolgok befogadásának folyamataként. Ebben nincs egységes modell.

Szinte bizonyos, hogy ezeknek a másod-, harmadgenerációs „bevándorlóknak” sajátos társadalmi tapasztalata van: úgy élnek mint mindenki más, azonban mások másnak látják őket... A bennük lévő, nagyon is létező feszültség a kulturális asszimiláció, és a szociális kirekesztés kettősségéből adódik.

 

Az iszlamofóbia sötét titkai

Ha a mainstream véleményekre vetünk egy pillantást a kép elég egyértelmű: iszlámofóbia egyszerűen nem létezik, vagy ha mégis, az a nép sara. Azoké az alsóbb néposztályoké, akik „retardáltak, nacionalisták és idegengyűlölők”. Az „integristák” pedig áldozati szerepben folytathatják az európai nemzetek megsemmisítésére irányuló aknamunkájukat, igyekeznek elhallgattatni az iszlám reformereket - legfontosabb szövetségesükkel az islamo-gauchiste baloldallal - akik vagy „hasznos idióták”, vagy egyszerű nemzetárulók.

Idehaza az un. „baloldali” politikusok, közírók, szavazók nálunk is hasonló panelek mentén működnk. Elég egy pillantást vetnünk a magyar balliberális sajtóra, honlapokra, amikből kiolvasható, hogy a nép ostoba gyűlölködő fajankók gyülekezete, amely megérdemli a sorsát. Demokráciánk egyetlen „védőbástyája” a fehér, nagyvárosi, tanult, jólnevelt középosztálybeli, aki ATV-t néz és Élet és Irodalmat vagy galamus.hu-t olvas.

No de vissza Franciaországra és az iszlámgyűlöletre! Aligha tagadható, hogy ha van igazi felelőse a mai elképesztő helyzetnek, az maga a politikai elit (azaz maga az állam), és persze az értelmiség.

Nem egy műveletlen beborozott touloni melós, hanem maga a korabeli baloldali miniszterelnök Pierre Mauroy mondta az 1983-as nagy Renault-sztrájk idején: „a bevándorló dolgozókat vallási és politikai csoportok lázítják, mégpedig olyanok, amelyeknek vajmi kevés köze van a mai francia valósághoz”. (Mondta, miközben a sztrájkoló munkástömeg nagy részét az algériaiak és marokkóiak alkották.) A belügyminiszter pedig integrista muzulmán, siíta sztrájkolókról beszélt. (utóbbi Khomeini miatt szitokszó volt akkoriban.)

E történések folytatása és egyenes következménye lett az a politikai irányvonal, melyet a bevándorlók szociális juttatásainak lefaragásáról elhíresült mai szocialista kormány képvisel, élén Manuel Valls miniszterelnökkel. Nem kell hozzá nagy jóstehetség: iszonyatos bukás lesz ebből is! Serge Halimi, a nem is radikális Le Monde diplomatique kitűnő vezérpublicistája hónapok óta sikoltja az éterbe: „Ássátok a saját sírotokat!” Mindenki meg fog lepődni a 2017-es elnök- és parlamenti választások előtt vagy után, mert bekövetkezik a teljes katasztrófa...

Azok, akik arról döntöttek, hogy minden ellenállási jogot kivesznek a munkások kezéből pusztán azért mert „idegenek”, még mindig ott vannak a politikai élet környékén. Mert nem egy elzászi proto-fasiszta, hanem Laurent Fabius volt szocialista miniszterelnök (ma külügyminiszter), az emberi jogok fáradhatatlan harcosa jelentette ki már 1984-ben, hogy a Nemzeti Front „helyes kérdéseket tesz fel, csak rossz válaszokat ad rá”. (Érdemes megjegyezni: más „baloldaliaktól” is hallottuk már ezt[iv]).

És persze a jobboldal és a szélsőjobboldal hamar eltanulta: a nagypofájú melósokat muzulmánoknak kell hívni, az segít.

 

A népellenes erőszak

Végül is ez az iszlamofóbia legfontosabb funkciója: a rasszizmus elfogadhatóvá tétele[v].

Az illegális bevándorlókat sem a nép javaslatára tartják szerte Európában még a börtönöknél is rosszabb körülményeket nyújtó helyeken, ahol bűnözőkként, emberalatti lényekként, „illegális emberekként” kezelik őket. (SENKI SEM LEHET ILLEGÁLIS!- vö. G. Agamben, homo sacer). Nem a „populista nép” [sic] a bűnös az elképesztő kitoloncolási kvótákban, a kényszer charter-járatokban, és abban sem, hogy a nyugati országokban dolgozó milliókat megfosztják a szabadságtól és egyenlőségtől...                

Legalább annyit elvárhatnánk a mostani baloldaltól, hogy ezt ne tegye... De erről szó sincs! A „baloldal érti a nép biztonságra, és a rendre való igényét” - ugye ismerős a kijelentés... A forrás a „halhatatlan” Anthony Blair, akinek háládatlan hívei épp most újítják meg a magyar baloldalt. (Az eredmények jól láthatók...) A „rendet” persze a papírok nélküli bevándorlók fenyegetik, különösen ha arabok, pakik, feketék stb. Mi kelet-európaiak is sorra kerültünk - ahogy nagyon is várható volt. A bajok gyökerét tekintve véletlenül se jut eszükbe olyasmi, mint a kapitalizmus őrületeinek megfékezése, az országokat, osztályokat, generációkat kétségbeesésbe és nyomorba taszító „válságkezelés”... (Bár most már ez az elnevezés sem létezik, csak egy egyszerű magyarázat: „ilyen az élet és kész!”...) Talán ismerős a régi mondás: „az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók”. Magyarországon az iszlámgyűlölethez nem volt szükség még iszlám vallásúakkal való érintőleges kapcsolatra sem.

Az a gondolat, hogy a bevándorlással, és az iszlámmal nem stimmel valami, a nyolcvanas évekre vált politikai közhellyé. Előzménye a hetvenes évek „új filozófiájából” a reakciós eszme-forradalomból jött. Napjaink előítélet-gyűjteményét, hogy az arabok és a feketék teszik tönkre a francia oktatási rendszert, hogy ők verik szét az egyébként teljesen rendben levő külvárosokat, hogy ők jelentik a veszélyt szabadságunkra, hogy ők akarják rabságba vetni asszonyainkat – nem a végtelenségig kizsákmányolt elkeseredett petites blanches[vi] pénztárosnők találták ki, hanem értelmiségiek. Talán ez is ismerős: „túl sokan vannak a foci-csapatunkban”, „idejöttek a saját ostoba szokásaikkal és itt is akarnak maradni.” (Ahogy valaha mondták ugyanezt a zsidókról és a jöttmentekről...) Folytathatnánk a sort.

Kik találták ki az iszlám veszélyt, az „Euarábiát”, a fenyegető „iszlamizációt”? Nem más, mint a fent említett értelmiség. Elsősorban ők szégyelljék magukat, ne a megint becsapott, a népellenes erőszak ópiumával elkábított szegény szerencsétlen nép.

Mert a népellenes erőszak - ez az iszlamofóbia igazi sötét titka.

 

A neokonzervatív-neoliberális ellenforradalom sikere

Persze most már vannak arab miniszterek (egyébiránt mindkét politikai oldalon), afféle „dísz-zsidók”. Franciaországban például a híres beur-meneteket szervező, később az SOS Rascisme élén álló Harlem Désir: maga a katasztrófa... Szimbóluma annak, hogy egy arab akkor lehet sikeres („bien intégré”[vii]), ha mindent elfelejt abból, amiért valamikor harcolt. A hatalmi pozícióba kerülő színes bőrű bevándorlók szociológiai profilja igencsak specifikus. Igen gyakran nők, középosztálybeliek, diplomások, és semmiféle külső vallási jelet nem viselnek magukon. Sőt: elleneznek minden ilyesmit, támogatják a foulard iskolai tiltását, és a laicitás lelkes hívei. Egyszóval a megfelelő bevándorló politikus az, aki pontosan az antitézisét nyújtja mindazoknak az előítéleteknek, melyek a politikai- és média-elitben léteznek róluk.

A fő kérdés abban áll, vajon ki és mi idézte elő ezt a helyzetet? Az értelmiség, a politikai elit sokadik árulása, mely közhellyé, azaz „többségi véleménnyé” vált? (Persze hogy többséginek nevezhető-e, ebben még lehetnek kételyeink.)

Ha ez így van, akkor ne háborogjunk cinikus módon a „populistákon”[viii].

Akik harminc éve etetik a szélsőjobboldali szörnyet, most széttárják a karjukat és nem értik mi történik. Mindez a „populisták” hibája, vagy persze magáé a populusé, az iszlám integristáké, a válságé... Mindenkié, leszámítva magát a politikai és média elitet.

Az „iszlám” és a bevándorlás-kérdése a politikai jobboldalon a helyezkedés alapvető eszköze lett. (Attól függetlenül, hogy Franciaországban a második, harmadik generáció már nem is „bevándorló” - a szó valódi értelmében.) Manapság azok a pártok népszerűek, akik a lehető legtöbb rosszat tudják elmondani az Európai Unióról. (Ki állítaná, hogy nincs – persze csak máshogy – igazuk?) Egyre gyakoribb, hogy a nagy jobboldali („mérsékelt”) pártok személyi állományának jó része egyenesen a szélsőjobbról érkezik[ix]. Mindez azt mutatja, hogy egyre kevesebb a különbség a mérsékelt jobboldal és a szélsőjobboldal között. Lényegében csak az unióhoz való viszonyban különböznek. Persze az unió egyre népszerűtlenebb, tehát további „szélsőjobboldali előretörésre” lehet számítani mindenfelé. A jövőben széles körben várható a szélsőjobboldali gondolatok társadalmi térnyerése.

Mindez elválaszthatatlan a baloldal nagy vereségétől, minden emancipatorikus terv feladásától, bármely progresszív reform lehetetlenségétől, a szellemi állomány tragikus zülléséről, a neokonzervatív-neoliberális ellenforradalom sikerétől. Ettől még persze alakulhatnak baloldali kormányok (noha egyre ritkábban történik majd meg), merthogy az inga időnként kileng. Sőt, lehet hogy a jövőben a mérsékelt jobboldal is ritkábban jut kormányzati szerephez (már most sem népszerűek, mert EU-barátok) - de e jelenség elemzése most messzire vezetne.

 

Az elit osztályegysége ténykérdés

A kérdés végül is rém egyszerű: ha a társadalom- és a gazdaságpolitikában lényegében megszűnt a különbség a két oldal között, akkor logikusan kerülnek más jellegű problémák a politika középpontjába. Az is igaz lehet, hogy a „bevándorlás”, az „integráció” maradt a kevés területek egyike, ahol az államok még kiélhetik teljes hatalmukat. Ez néha erősen kompenzációs jellegűnek tűnik: az államok úgy küzdenek kevéssé lényeges kérdésekért, mintha az életük múlna rajta. (Az Európai Unió gazdaságpolitikai béklyója a tagállamokat kemény korlátok közé szorítja, úgyhogy valódi választásuk alig van. )

A közgazdasági bűvészkedés által meghatározott „hiánycélok”, és az ezekből következő megszorítások azt eredményezik, hogy a politika fókuszába a „kulturális” (franciásan : sociétales) kérdések kerülnek[x]. A homoszexuálisok jogai, a női egyenjogúság kérdései, de elsősorban és mindenekelőtt a bevándorlás kérdése és az iszlám (mint „tőlünk eltérő kultúrájú emberekkel való együttélés”).

Azonban azt is nehezen lehetne tagadni, hogy ezeknek a kulturális kérdéseknek a kezelése és képviselete is meglehetősen osztályszempontú: a homoszexuálisok és a nők jogainak előtérbe helyezése (vagy legalábbis annak módja) elsősorban középosztályi probléma, míg az iszlámmal, a „bevándorlással”, kitűnően lehet „lefelé rúgni”. Utóbbi mindig egy irányba mutat: a bevándorlás kérdése szociális harc is, „fordított osztályharc”, ahol az elit osztályegysége nagyon is szemmel látható ténykérdés.

 

A társadalmi modernitás lehet-e bevándorló ellenes?

A problémát az okozhatja, hogy ebben a nagy egységükben is fogy a talaj a lábuk alatt[xi]. Mivel a teljesen irracionális gazdaságpolitikában valóban nincs különbség baloldal és jobboldal között, ezért a szélsőjobboldal (és halkabban a szélsőbal is) azt mondja: ezek egykutyák...

Tényleg egykutyák[xii], és igazuk van.

Ma már nagyon kevéssé bizonyos a közhely, hogy a szélsőjobboldali szavazat csak az idegengyűlöletből ered. Ez valóban kevéssé bizonyított, noha a politikai kommentátorok így hiszik, a pártok és a média is, szóval a dolog vitán felül áll. Ami ma fontos szerepet játszik, az az elit-ellenesség, az unió erőteljes bírálata, a neoliberális gazdaságpolitika elvetése - és így tovább. Azonban ezeket a szociális kérdéseket a mérsékelt jobb- és baloldali elit képtelen megoldani, ezért lesz a szélsőjobboldali szavazat mindenképpen „rasszista” voks, és ezért lesz a baloldal „kulturális kérdés”[xiii].

A nem is olyan nagyon titkolt szociális háború, az iszlám elleni támadás nem is oly nagyon titkos fegyvere. Ez a rassz nélküli rasszizmus, ez a széles körben immár elfogadott, respektált gyűlölet a fejünkbe táplálja, hogy egy „fenyegetett”, „ostrom alatt lévő” társadalomban élünk, amely allergiás mindenre ami idegen.

Ez egy kevert társadalomban lényegében állandó polgárháborút jelent, melyet respektálható elvek (laicitás, republikanizmus, „a nők jogai”[xiv]… stb.) nevében vívnak. Gyomorforgató. Csak semmi rasszizmus, ezek az emberek egyszerűen „problémát jelentenek”, fenyegetik a köztársaságunkat, a laicitásunkat, a nők jogait, a békés együttélést. Ez a „humanista” (sőt, egyenesen antirasszista!) maszk alatti gyűlölet nem csak az iszlámot érinti, hanem a romákat, a kelet-európaiakat, a szociális rendszer „parazitáit”. Ebből a gyűlöletből épülnek fel a schengeni határok, a bevándorlók szempontjából börtönként működő „ideiglenes központok”, ebbe a gyűlöletbe fulladnak bele az afrikaiak Lampedusánál, vagy éppen a görög szigeteknél.  

Pedig nincs másról szó, mint hogy az európai társadalmak a bevándorlás tömegessé válása után megváltoztak. Nem működhetnek tovább olyan írott és íratlan szabályok szerint, melyek egy teljesen más társadalomban számítottak természetesnek. Meg kell szoknunk: ezek az emberek ide érkeztek, itt vannak és itt is fognak maradni. És ők is itthon vannak. Az iszlám elleni keresztes háború vitézeinek, akik mindenkit a „bevándorlókkal” riogatnak, valójában a kevert társadalmakkal van gondjuk. De hát ez legyen az ő gondjuk.

Ha vannak igaz ”antimodernisták”, azokat nem a külvárosokban kell keresnünk, hanem belvárosi értelmiségi lakásokban, TV-stúdiókban, egyetemi tanszékeken és újság-szerkesztőségekben. Ez a New Age-rasszizmus szeret azzal riogatni, hogy a civilizációk háborújában, a „bevándorlók” az ötödik hadoszlop tagjaiként belülről fenyegetik civilizációnkat.

Mit mondhatnánk?

Bár igaz lenne.

 


[i]         A történetről, a francia iszlamofóbiáról l. Balázs Gábor: „Irtsátok ki a gyalázatost!”, Beszélő, 2011. július-augusztus.

[ii]       Fejkendő, a muzulmán nők hagyományos viselete, amely elfedi a hajat.

[iii]    Ennek a tarthatatlan voltáról, magukról a lázadásokról: Balázs Gábor: „Allo la France, ici la banlieue...”, Kritika, 2006/4.

[iv]     És persze szerencsétlen sorsú hazánkban ezt halljuk a Jobbikról is (immár az egyre inkább a teljes talajvesztés állapotában levő magyar baloldalról): mintha a „cigánybűnözés” emlegetése lenne a „valós problémafelvetés”, vagy a „rend” hiánya lenne az igazi gond a magyar falvakban, nem tragikus szegénység...

[v]        Másutt, Franciaországban különösen, a nyílt rasszizmus nem divat. Ha egy franciának megmutatnák, hogy mit írt a magyar balliberális sajtó például a 2005-ös külvárosi lázadásokról (a köztiszteletben álló Váncsa István, az elképesztő Tóta W. Árpád stb. ) alighanem meglepődne, hogy ezek a sötét figurák még mindig „baloldali” lapokba írnak, erkölcsi értelemben még léteznek, nincsenek kiközösítve stb.

[vi]     Kis fehér

[vii]   Integrálódott, elfogadott és sikeres

[viii]            A kifejezés példátlan diadalútja, mely régóta elszakadt minden valós történeti-ideológiai jelentésétől (különösen persze Európa fekete lyukában, Magyarországon), nem véletlen. A mindent (így semmit sem) jelentő kategória egyrészt szolgál a nép megvetésének kifejezésére, másrészt természetesen a szélsőjobb és az (igen mérsékelt, szintén mélyválságban levő – vö.: „pénzügyi tőkézés”, „bankározás”, fehér, nyugat-európai osztályönzés, „munkahelyvédelem” stb.) szélsőbaloldal összemosására. Erről is írtunk már: „Görögország és a két szélsőség teóriája”, http://www.rednews.hu/hirek-a-frontrol/default/gorogorszag-es-a-ket-szelsoseg-teoriaja.html .    

[ix]     Franciaországról ezzel kapcsolatban vö.: Balázs Gábor: „A francia Tea Party születése”, Új Egyenlítő, 2013/4. Magyarországon sincs ez másként: érdemes lenne egy kutatóintézetnek egyszer megvizsgálnia, hogy a Fidesz hány helyi kádere, önkormányzati képviselője, polgármestere érkezett a MIÉP-ből vagy ifjúsági szervezeteiből. Valószínűleg elég megdöbbentő képet kapnánk: ma már az is látszik, hogy tulajdonképpen ez volt a polgári körök értelme.

[x]        Ezért van az, hogy a nyugat-európai országokban is kultúrharc folyik (még ha erről a fáradt „bezzeg Európa”- litániába menekülő magyar ballib sajtó nem is igen tud), mely lassan valóban a fő politikai törésvonalat jelenti a baloldali és a jobboldali pártok között. Pár gondolatot idézünk a mérsékelt jobboldali „Le Figaro” című napilap (egyébként az ország legnagyobb országos napilapja, a médiamágnás-fegyverkereskedő és jobboldali szenátor Serge Dassault tulajdona) 2014 május 16-i számából: „Conchita Wurst: a mai európai férfi egy szakállas nő, a mai, divatos ideológia terméke, amely nem hajlandó tudomást venni a nemek, a kultúrák és a népek közti különbségekről”; „az európai elit… már deklarálta a nemzetek halálát az univerzalizmus és a hódító iszlámmal való megbékélés nevében”; „a civilizációk harca elképzelhetetlen ezen Európa-hívők számára, akik készek minden megalázkodásra, hogy békét vásároljanak maguknak”, „az európai civilizáció veszélyben van” (ezt maga François Fillon volt miniszterelnök mondta nagyinterjújában), „az iszlám világ egyre nehezebben rejti véka alá a Nyugat iránt érzett gyűlöletét, amelyet a muzulmán közösségeinkben rejtőzködő dzsihádista csoportok is terjesztenek”; „Christiane Taubira igazságügyminiszer nem énekelte a Marseillaise-t”; „Mely adónem árt a legtöbbet a termelés növekedésének? A progresszív jövedelemadó”; „az elmúlt 15 évben Franciaországban a munka termelékenysége kevésbé gyorsan nőtt, mint a bérek: magában a termelési rendszerünk szívében van tehát a probléma, amely lerombolja versenyképességünket”... Ennek a másik oldala természetesen, hogy a két oldal gazdaság- és társadalompolitikájában lényegében egyre kevesebb különbség fedezhető fel. Azaz: az „osztályharc” frontvonalai nem esnek egybe a politikai törésvonalakkal. Főleg ennek köszönhető a szociális fordulatot végrehajtó szélsőjobboldal sikere. (Ne feledjük, a tíz évvel ezelőtti szélsőjobboldali pártok többnyire liberális gazdaságpolitikát vallottak). A francia Nemzeti Front átalakulásról l.: Balázs Gábor: „Egy perc néma csend: a francia szélsőjobboldalról”, Egyenlítő, 2012/4.

[xi]     A valóban botrányos magyar választási rendszert azért sem érhették komolyan vehető kritikák Nyugatról, mert ott pedig évtizedek óta példátlan igazságtalansággal tartják távol a szélsőjobboldalt a törvényhozásokból (vagy csökkentik minimálisra befolyását). Például a húsz százalék körüli francia Nemzeti Frontnak két képviselője van a majd 600 fős Nemzetgyűlésben.

[xii]   [xii] Jellemző volt erre a joggal teljes érdektelensége fulladt Junker-Schultz-vita mindenki számára nyilvánvaló vált tanulsága: alapvetően semmi különbség nincs a két amúgy is konszenzusos jelölt között. (Juncker körülbelül a legkevésbé őrült jobboldali, Schultz pedig a legjobboldalibb baloldali technokrata.) Mindketten elsősorban európai bürokraták, minden fantázia, minden ötlet, minden mondanivaló nélkül.

[xiii]            A francia Terra Nova nevű think tank remek – és persze megvalósított – ötlete volt a 2012-es kampányban, hogy a francia Szocialista Párt forduljon a menthetetlenül „retrogárd fehér alsó középosztály” felől a „kulturálisan nyitott” középosztály felé. Voilà, ma magasan a Nemzeti Front a legnagyobb munkáspárt. (Egyébként a parlamentarizmus kiüresedésének további jele, hogy már a pártok programalkotása is kikerült a párttagság demokratikus ellenőrzése alól, hogy semmilyen demokratikus legitimációval sem bíró „kutatóintézetek” kezébe kerüljön. Ezek javaslatai minden alaposabb elemzést, ideológiai elkötelezettséget nélkülöznek, és minden pártnál éppen hogy csak 50 százalékos arányban jönnek be.)

[xiv] Ezt próbáltuk bemutatni említett iszlám cikkünkben: a „meghamisított laicitás” („la laicité falsifiée”, hogy Jean Baubérot híres, nagyszerű könyvének a címét idézzük), aligha véletlenül ma már elsősorban a szélsőjobboldal szlogenje.