«A halálomról szóló híresztelések nagymértékben túlzottak» gúnyolódott állítólag Mark Twain 1897-ben, amikor egy hírügynökség bejelentette a halálát. A dollár hegemóniájának végét hirdető közelmúltbeli nyilatkozatok emlékeztetnek az amerikai író szellemes megjegyzésére: a jelenlegi gyújtó hangú retorika ellenére szó nincs arról, hogy a Nemzetközi Monetáris Rendszer (IMS) kimúlt volna. De súlyosan beteg, akárcsak a Huckleberry Finn szerzője volt, amikor a nekrológja idő előtt megjelent.
A zöldhasú világgazdasági szerepének megkérdőjelezése nem újdonság. 2010-ben egy bizonyos Nicolas Sarkozy kihasználta a G20-ak francia elnökségét, hogy elítélje azt a modellt, amely „a világ egy részét az amerikai monetáris politikától teszi függővé”. (1) Mintegy ötven évvel korábban Valéry Giscard d’Estaing francia pénzügyminiszter ítélte el azt a „túlzott kiváltságot”, amelyet a dollár nemzetközi használata az Egyesült Államoknak biztosított. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) létrehozása után kevesebb mint tizenöt évvel az egyensúlyhiány már annyira nyilvánvaló volt, hogy 1958-ban Robert Triffin belga közgazdász rámutatott: „a korábbi erejét elvesztett amerikai dollár közvetlen veszélyben van”. (2) Kollégája, Charles Kindleberger 1976-ban meg volt győződve arról, hogy „a dollárnak mint nemzetközi valutának vége”. (3) És mégis, a zöldhasú még mindig a világgazdasági rendszer csúcsán trónol...
Vajon csak az elégedetlenkedés egy mára megszokottá vált formájáról van-e szó, amikor a bejelentett változás megint arra van ítélve, hogy rosszabbul érlelődjön, mint a jó bor? Talán nem. Amikor ugyanis Vlagyimir Putyin orosz elnök a dollár „végének kezdetét” (4) jósolja, és Dilma Rousseff volt brazil elnök, aki jelenleg az új BRICS Fejlesztési Bank (5) vezetője, azt ígéri, hogy „megtaláljuk a módját annak, hogy többé ne függjünk [...] egy adott valutától”, (6) akkor mindketten figyelembe veszik azt a helyzetet, ahol az ukrajnai háború következményeként jelentősen bővült az IMS-t ért vádak listája.
A nagy monetáris kaszinó újranyitása
A második világháború nagy győzteseként, a konfliktus végén kényszerítette az Egyesült Államok a világra az uralmát. Ez a „pax americana”’ többek között a dollár által uralt monetáris rendszer létrehozásán alapult, amelynek feltételeit az 1944. júliusi Bretton Woods-i megállapodásokban rögzítették. Az amerikai valuta volt az egyetlen olyan valuta, amely közvetlenül átváltható volt aranyra, és ez játszotta azt a központi szerepet, amely körül minden árfolyamot meghatároztak. Washingtoni székhellyel hozták létre azt a két intézményt, a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) (7) és a Világbankot, amelyek felügyelték a megállapodások alkalmazását; az Egyesült Államoknak vétójoga volt az IMF-ben, és (nem hivatalos, de nagyon is valós) hatalma volt a Világbank elnökének kinevezésére.
Általában egy eladósodott országnak az adósság törlesztéséhez szükséges valutát a kereskedelmi partnereiktől kell megszerezniük. Nem úgy az Egyesült Államoknak, amely „ingyen eladósíthatja magát hiszen adósságait részben olyan dollárral fizeti meg, amelyből saját döntése szerint annyit bocsát ki amennyire szüksége van, és nem arannyal törleszt, amelynek valódi értéke van, és amelyet kizárólag úgy tud birtokolni, hogy megdolgozott érte” – jelentette ki Charles de Gaulle francia elnök egy 1965. február 4-i sajtótájékoztatón. Ez a „kiváltság” lehetővé tette az USA számára, hogy külkereskedelmi deficitet halmozzon fel. Más szóval, hogy pazarlóan, annyit költhet amennyi csak akar.
De a Párizsból érkező kritika nem sokat nyom a latban, amikor Washington három szempontból is profitál ebből a helyzetből. Egyrészt az Egyesült Államok könnyen finanszírozza a hidegháborúhoz kapcsolódó katonai kiadásait. Másodszor, mesterségesen emeli a lakosság nagy részének életszínvonalát. Végül pedig vállalatai alacsonyabb költséggel tudnak közvetlen külföldi befektetéseket (FDI) finanszírozni, ami biztosítja a globális gazdaságban való terjeszkedésüket. Ennek eredményeképpen a világ vezető hatalma a legnagyobb külföldi adóssággal rendelkező ország, amely adósság becslések szerint 2023 elején már eléri a 24,952 milliárd dollárt (23,672 milliárd euró).
Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a dollár által uralt Nemzetközi Monetáris Rendszer, az IMS – amelyet néha „dollárstander-rendszerként” emlegetnek – fenyegető ellentmondással küzd, amelyet Robert Triffin közgazdász már az 1950-es évek végén felismert. A rendszernek két összeegyeztethetetlen funkciót kellett betöltenie. Egyrészt az IMS arra kényszeríti az Egyesült Államok központi bankját, a Federal Reserve-t (Fed), hogy rendszeresen növelje a dollár kibocsátását, hogy ezzel lépést tartson a nemzetközi kereskedelem növekedésével. Az Egyesült Államok számára ez a forgatókönyv lehetővé teszi, hogy megőrizze „kiváltságos” helyzetét. Ez azonban azt jelenti, hogy a forgalomban lévő dollárállomány gyorsabban növekszik, mint a Fort Knoxban lévő arany, így aláássa a külföldi országok bizalmát, hogy vajon átválthatják-e a zöldhasú állományukat nemesfémre. Az IMS azonban épp erre a bizonyosságra, a dollár aranyparitás-elvére épül. Ez tehát azt követelné meg az Egyesült Államoktól, hogy csökkentse a deficitjét, még akkor is, ha ez korlátozza a nemzetközi kereskedelem növekedését és ezzel a gazdasági depresszió felé nyomja le az egész világgazdaságot.
Miközben egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államoknak nem áll szándékában lemondani erről a „kiváltságáról”, hiszen erre a mechanizmusra épül fel a gazdasági fölénye, de Gaulle tábornok a falhoz szorította az országot. 1965-ben azt követelte, hogy a Franciaország által benyújtott dollárokat váltsák át arannyá – a döntés sértette a Fehér Házat, és a tábornok a GaulleFinger gúnynevet kapta meg érte, utalva a James Bond-sorozat egy évvel korábban megjelent, Goldfinger című epizódjára. 1971. augusztus 15-én Richard Nixon elnök felismerte, hogy az USA aranytartalékai nem lesznek elegendőek az egyre növekvő átváltási igények kielégítésére, és úgy döntött, hogy felrúgja a Bretton Woods-i rendszert: felfüggesztette a dollár aranyra való átválthatóságát, és ezzel bevezette a szabadon lebegő valuták újabb korszakát. Washington egyoldalú döntése nemcsak a „nagy monetáris kaszinó újranyitásához” vezetett, ahogyan James K. Galbraith (8) közgazdász fogalmazott, hanem lehetővé tette a tőkemozgás fokozatos liberalizálását is. Tehát épp azokat a mechanizmusokat szabadította fel, amelyeket a Bretton Woods-i rendszer igyekezett megfékezni és korlátok közé szorítani a két világháború közötti évek pusztító hatásai miatt.
„A Nemzetközi Monetáris Rendszer (IMS) ekkor ismét képes lett annyira destabilizálni a gazdaságot, amire a második világháború óta nem volt példa” – mutat rá az orosz Gazdasági Minisztérium egyik magas rangú tisztviselője, aki névtelenséget kérve nyilatkozott nekünk. És mindeközben a „kulcsvaluta” továbbra is egy nemzeti valuta maradt, amelynek szerepét nemzeti célok vezérlik. „A dollár a mi valutánk, de a ti problémátok” - válaszolta állítólag John Connally pénzügyminiszter 1971-ben a Nixon elnök döntése miatt megriadt európai diplomatáknak. Ezen a téren semmi sem változott azóta sem. A jelenlegi inflációs helyzettel szembesülve, a Federal Reserve 2022 márciusa óta emeli a kamatlábakat, ami alapvetően a saját belföldi gondjaikra adott válasz. (9) Ez a belpolitika által motivált lépés Dilma Rousseff szerint „csökkenti a növekedési kilátásokat és a növeli egy recesszió valószínűségét” (10) a világ többi országában...
Eddig tehát a dollár mint kulcsvaluta szerepének kritikája semmi új elemet sem tartalmaz. Az ukrajnai háború azonban a közelmúltban rávilágított a Nemzetközi Monetáris Rendszer (IMS) egy másik működési zavarára: arra, hogy Washington a dollár kettős státuszát – nemzeti valuta és egyúttal az IMS kulcsvalutája – arra használja, hogy szankciókat szabjon ki az ellenségesnek ítélt magán- vagy nemzeti gazdasági szereplőkre. Vagy, hogy egy 2022 óta közhellyé vált kifejezést használjak, „a dollárt fegyverként használja fel.”
Az amerikai pénzügyminisztérium intézkedéseinek listája – az elsőt már jóval Oroszország ukrajnai inváziója előtt készítették – 2206 oldalas, több mint 12 000 cégnevet tartalmaz, és 22 országot érint. Christopher Sabatini, a Chatham House brit agytröszt munkatársa szerint „a világ gazdaságának több mint egynegyede áll valamilyen szankció alatt”. (11) Az ilyen típusú intézkedések alkalmazása az elmúlt évtizedben felgyorsult, mivel „az egymást követő amerikai elnökök megítélése szerint az erőfeszítések és a vérontás szempontjából a szankciós stratégia bevetése könnyebb megoldás a külpolitikai problémáikra” – elemzi a Financial Times. (12) Az olcsó és könnyű eladósodás és a monetáris kényszer mellett megjelent tehát a dollár-extraterritorialitás kiváltsága is: a dollárnak köszönhetően Washington képes ráerőltetni döntéseit minden olyan szereplőre, aki használni kívánja a valutáját. 2015-ben a BNP-Paribas francia bankot rekordösszegű, 8,9 milliárd dolláros bírsággal sújtották, amiért nem tartotta be a Kubával, Szudánnal és Iránnal szembeni amerikai embargót. A banknak a három „ellenséges” országgal a legtöbb esetben a területükön kívül lebonyolított ügyleteinek többsége dollárban volt denominálva, ezért átfolyt egy amerikai székhelyű elszámolóházon, így kerültek az amerikai törvények hatálya alá.
A Kubára, Észak-Koreára, Afganisztánra, Iránra és Venezuelára kivetett szankciók után az ukrajnai háború kitörésével az egész szankciós politika soha nem látott méreteket öltöttek. Washington és szövetségesei kiszorították Moszkvát a Swift nemzetközi fizetési rendszerből és lefoglalták a dollárban és euróban denominált orosz tartalékot, összesen 300 milliárd dollárnyi értékben: „Tiszta és egyszerű lopás” – jegyezte meg a fent idézett orosz tisztviselő.
Egy olyan Nemzetközi Monetáris Rendszer (IMS), ahol a kulcsvaluta egyben a hegemón ország nemzeti valutája is, csak akkor stabil, ha a többi ország úgy látja, hogy „a kereskedelmi és pénzügyi integráció révén több előnyt biztosít az alárendelt országok számára, mint hátrányt” – állapítja meg Michel Aglietta, Guo Bai és Camille Macaire közgazdász. (13) Ezzel szemben „a dollár-központú IMS szándékos felhasználása az Egyesült Államok által szankcionálni kívánt országok kereskedelmi ügyleteinek blokkolására csak megerősíti, hogy a dollárt a politikai uralom eszközévé tették”. És ez Washington ellenfeleit válaszlépésre kényszeríti: „Nem mi vagyunk azok, akik megszabadulnak a dollártól – érvelt Putyin elnök 2020-ban. A dollár az, amelyik megszabadul tőlünk”. (14) Paulo Nogueira Batista Jr., annak az országcsoportnak az ügyvezető igazgatója, amelyet 2007 és 2015 között Brazília képviselt az IMF-ben, másképp fogalmaz: „Ma a dollár fő ellensége maga az Egyesült Államok.”
A Washingtonnal már szemben álló, vagy a kapcsolatok megromlásától félő országok számára ezért a „dollármentesítés” lenne a legsürgetőbb feladat. Ez azonban felvet egy kényes kérdést: milyen valutát kellene használni helyette?
Lenne egy kézenfekvő válasz: ha problémát okoz más ország valutájának használata, akkor használjuk a sajátunkat! Különböző országok ezt már el is kezdték a külkereskedelmi fizetéseiknél. India és Malajzia 2023 áprilisában bejelentette, hogy az indiai valutában, a rúpiában is kereskedni fognak. Egy hónappal korábban Peking és Brazília jelentette be, hogy ösztönözni fogják a brazil reálban és kínai jüanban történő tranzakciókat. Franciaország is részt vesz ebben a mozgalomban, mivel a Kínával folytatott kereskedelmének ötöde már renminbiben – ez a Kínában kibocsátott valuta másik elnevezése – zajlik. (15) A voluntarista nyilatkozatok ellenére, amelyek ezt a mozgalmat „Amerika-ellenes lázadásnak” tekintik, nem feltétlenül a dollár uralmának megtörése okozza. A geopolitikai céllal történő „dollármentesítéshez” egy másik, sokkal pragmatikusabb megközelítés is társul: csökkenteni akarják a tranzakciók költségeit, hiszen a többszöri átváltás, az A pénznemről a dollárra, majd a dollárról a B pénznemre, drágítja az üzletet.
Rubel, rúpia vagy dirhám?
Bármi legyen is az indíték, a jelentős kereskedelmi átrendeződést segíti a Kína által kiépített nemzetközi kereskedelmi hálózat: hiszen jelenleg 61 ország első számú kereskedelmi partnere Kína (szemben az Egyesült Államok 30 országával). (16) Van azonban egy nagy nehézség. „Mivel a kereskedelmi mérlegek sosem tökéletesen kiegyensúlyozottak, ilyen esetekben a két ország egyike szükségszerűen felhalmozza partnere valutáját – jegyzi meg Paulo Nogueira Batista Jr. Különösen nehéz a helyzet akkor, ha a szóban forgó valuta értéke ingadozik, vagy ha nem könnyen átváltható,” ami a legtöbb valuta esetében így van. Ez magyarázza a tavaly májusban Moszkva és Újdelhi között rúpiában való kereskedelmet célzó tárgyalások kudarcát: mivel a két ország közötti kereskedelem erősen Oroszország javára billen, így attól tartott, hogy használhatatlan rúpiakötegeket halmoz fel. Így India orosz olajat vásárol... szaúdi dirhamban. (17)
Ahhoz, hogy a külkereskedelem nemzeti valutákban valóban működjön – folytatja Nogueira Batista Jr. –, az érintett valutáknak devizatartalékká kell átalakulniuk. Más szóval, olyan likviditássá, amely könnyen elérhető, és nincs kitéve jelentős leértékelődésnek. Egyelőre a hagyományos jelöltek a dollár helyettesítésére – az euró és a renminbi - egyike sem felel meg a szükséges feltételeknek. Az euró azért, mert a 2010-es államadósság-válság óta nyilvánvaló bizonytalanság veszi körül, és ez aggasztja a világ többi részét. A renminbi azért, mert Peking nem liberalizálta a tőkemérlegét: a kínai valuta nem konvertibilis, és továbbra is szigorú árfolyam-ellenőrzés alatt áll. Ahhoz, hogy a jüan „letaszítsa” a dollárt a trónról, ami egyes elhamarkodott elemzők szerint máris megtörtént, Kínának jelentősen meg kellene változtatnia a monetáris politikáját, és ez nem valószínű.
Peking tisztában van azzal, hogy a jüan használata nem rezidensek által megváltoztatná a gazdasági modelljét. Minél nagyobb a külföldi kereslet egy valuta iránt, annál magasabb az értéke más valutákhoz képest. És annál drágábban tud csak exportálni: ez komoly veszélyt jelent Kínának, mint a „világ műhelyének”. Peking számba vette azokat a kockázatokat is, amelyeket a dereguláció okozott a szomszéd országokban az 1997-es pénzügyi válság idején, illetve az északi országokban a 2008-as válság idején. A kínai piacokon a 2015–2016-os pénzügyi liberalizációs kísérletet követő instabilitási epizódot elég fájdalmasnak ítélték ahhoz, hogy a kormány „a pénzügyi kockázatokat újra a nemzetbiztonságot potenciálisan fenyegetőnek határozza meg” – magyarázza Nathan Sperber kutató. Rámutat, hogy a kínai hatóságok szemszögéből nézve a tőkeáramlás korlátozása nem csupán pénzügyi okokkal magyarázható: „Ha a gazdag kínaiak korlátozás nélkül kivihetnék a tőkéjüket az országból, akkor állandósítani tudnák a vagyonukat, és így a kiváltságaikat is. A tőkekontroll miatt a tőke tulajdonjoga relatív marad Kínában: a politikai hatalomnak van alárendelve, amely fenntartja a lehetőséget, hogy beavatkozzon az általa büntetni kívánt személyekkel szemben".
Nem lehet mindent félreértéssel magyarázni
Valutája nemzetközivé tétele és a kínai fejlesztési modell védelme között Peking egyelőre döntött. És amikor a dollár helyébe a renminbi lép, akkor az egy „kényszer alatt álló” folyamat, ahogy Sperber rámutat: „Ez nem olyan dollármentesítés, amelyet az a tény motivál, hogy a jüan a piaci szereplők számára jobb valuta vagy jobb tartalékvaluta, mint a dollár, hanem egy diplomáciai megállapodásokon keresztül történő nemzetközivé tétel”. A dollár vonzereje folyamatos, és ennek jele, hogy a pénzügyi válságok idején, még akkor is, ha azok az amerikai pénzügyi piacok hibás működéséből erednek, mint a 2008-as másodlagos jelzálogpiaci válság idején, a piac továbbra is a legfontosabb menedékének a dollárt választja.
„Az amerikai pénzügyi felsőbbrendűségnek vége” (18) kijelentés mögött a számadatok visszafogottabb képet festenek. A Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) legutóbbi, háromévente végzett felmérésének adatai szerint 2022-ben a dollár marad messze a legelterjedtebb valuta: a devizatranzakciók 88%-ában (1989 óta változatlan arányban), míg az euró 32%-ban, a jen 17%-ban és a font sterling 17%-ban van jelen. (19) A kínai jüan részesedése (7%) továbbra is szerény, bár erőteljesen növekszik (+4% 2019-ben).
A devizatartalékok tekintetében a dollár részesedése a 2000. évi 72%-ról 2023-ra 59%-ra csökkent, de elsősorban Washington geopolitikai szövetségeseinek valutái javára: az ausztrál és a kanadai dollár, a koreai won és a svéd korona javára. Ugyanebben az időszakban a renminbi részesedése 0-ról 2,6%-ra emelkedett. Ennek az az oka, hogy egy ország számára roppant kényelmetlen olyan pénznemben tartalékot tartani, amely nem az adóssága pénznemében van denominálva. A renminbi adósságpiacának masszívan nemzetközivé válása elképzelhetetlen a kínai tőkemozgás liberalizálása nélkül...
A dollár tehát a Nemzetközi Monetáris Rendszer „kulcsvalutája”, és legitimitásának összeomlása, a dollár helyettesítésére alkalmas jelöltek hiánya miatt, korlátozza a nemzeti valutákban bonyolított külkereskedelmet. A zsákutcának tűnő helyzettel szembesülve Oroszország, majd Brazília is a BRICS szintjén közös fellépést javasolt. Moszkva kezdeti terve nem egy valuta, hanem egy „elszámolási egység” létrehozása volt: 2023. augusztus 21-én, a csúcstalálkozó előestéjén Vinay Mohan Kwatra indiai külügyminiszter sajtótájékoztatón fejezte ki Újdelhi ellenállását egy olyan tervvel szemben, amely szerinte nem egy elszámolási egység, hanem egy… „közös valuta” létrehozását jelentené. „De nem erről volt szó” – dohogott orosz beszélgetőpartnerünk. „Mindenki, aki a gazdasági területen dolgozik, tudja, hogy túl korai lenne még egy közös valutáról beszélni.” Interjúalanyunk számára nem kétséges, hogy a probléma abból fakad, hogy „a külügyminisztériumokban, Oroszországban és másutt is, senki sem ért semmit a monetáris kérdésekhez. Még a legmagasabb szinten sem”.
Na ez érthető. Próbáljuk meg tisztázni a félreértést: a valutáknak (beleértve a közös valutákat is) az elszámolási egységen kívül két alapvető funkciót kell betölteniük: tartalékeszközként is meg kell felelniük, azaz értékét hosszabb ideig tartaniuk kell és lehetővé kell tenniük a kereskedelmet. A BRICS-országok „közös” valutájának elképzelése tehát sokkal nagyobb fokú koordinációt feltételez, mint amennyit az orosz projekt megkövetelt. Paulo Nogueira Batista Jr., aki Peking felkérésére a johannesburgi csúcstalálkozón a különböző pénzügyi lehetőségeket vázolta fel, ezt így mutatta be: egy elszámolási egység létrehozása „viszonylag egyszerű lenne, és [...] gyorsan és kisebb költséggel megvalósítható”, míg egy közös valuta létrehozása „olyan mérlegelést és tervezést igényelne, amely még el sem kezdődött”. (20) DE felszólalása és érvelése nyilvánvalóan már túl későn jött: a projektet Johannesburgban nem tárgyalták meg.
Nem lehet azonban mindent a félreértésre fogni. Néha, egy projekt sikertelensége miatt, nagyon kényelmes erre hivatkozni, pedig az adott esetben arról van szó, hogy nem akarják túl világosan elmagyarázni, miért ellenzik azt. Geopolitikai nézeteltérések és belső konfliktusok – különösen Kína és India között, amelyek továbbra is kereskedni kívánnak az Egyesült Államokkal – nehezítik a BRICS munkáját. Ez már akkor is így volt, amikor öt tagország volt, és nem hagyható figyelmen kívül, hogy a 2024. január 1-jétől érkező hat új tag sem fogja gördülékenyebbé tenni a megbeszéléseket. A monetáris kérdés különösen kényes, amint azt más regionális monetáris unióval kapcsolatos korábbi tapasztalatok is mutatják.
Európában az 1972-es „valutakígyó”, amelynek célja az volt, hogy megvédje az érintett gazdaságokat a valuták általános lebegtetésétől, csak 1999-ben vezetett el a közös valutához, több mint vegyes sikerrel. 2010-ben nyolc latin-amerikai ország egységes regionális fizetési elszámolási rendszert (SUCRE), valamint egy azonos nevű elszámolási egységet indított útjára. (21) Az érintett országok kereskedelmi integrációjának alacsony szintje azonban korlátozza a kezdeményezés hatását. Ázsiában a 2008-as pénzügyi válság az Ázsiai Valutaalap létrehozásához vezetett, amelynek célja az árfolyamok szabályozása volt. Azóta azonban nem történt komoly előrelépés a monetáris integrációról szóló viták és projektek terén. A legújabb elemzések a központi banki digitális valuták (CBDC) jövőbeli fejlesztését vetítik előre. Kína ebben élen jár, és azt reméli, hogy e-jüanjával megkerüli az olyan fizetési rendszereket, mint a Swift. Az e-jüan kiterjesztené azonban Peking ellenőrzését a pénzmozgások felett, ami erős félelmeket kelt...
Egyelőre tehát úgy tűnik, hogy a dollár köré szerveződött rendszert nem fenyegeti veszély. A nemzetközi geopolitikai feszültségek azonban egy „nem dollár” zóna kialakulásához vezethetnek olyan országok számára, amelyeket az Egyesült Államok ellenfeleknek tekint. Kína ekkor „a híd szerepét játszaná a két rendszer között: egy többpólusú struktúra fixpontja lenne” – véli James K. Galbraith. (22) Hozzáteszi: „Ha viszont Pekingre is kiveti azokat a szigorú szankciókat, mint Moszkvára, akkor valódi szakadás következhetne be, amely a világot két elszigetelt tömbre osztaná”. Ez a helyzet rendkívül költséges lenne Washington számára, tekintettel a Kína és az Egyesült Államok közötti kereskedelem volumenére, ráadásul megnehezítené saját adóssága finanszírozását. (23)
Vajon ez arra ösztönzi-e majd a Fehér Házat, hogy meghallja a dollárral kapcsolatos jelenlegi éles kritikát? A helyzet ilyen irányú alakulása lehet egyébként a BRICS-országok némelyikének nem bevallott célja. „Tudja, ha a BRICS-kezdeményezések hatására Washington végre beleegyezne egy valóban nemzetközi valuta létrehozásába, annak én tökéletesen örülnék” – mondja orosz beszélgetőpartnerünk az interjú végén. „Kína is ezt akarja” – erősíti meg Michel Aglietta, amikor erről kérdezzük.
A valóságban ez a „valóban nemzetközi valuta” már létezik, az IMF által kibocsátott Különleges Lehívási Jogok (SDR) formájában. (24) Az 1969-ben, a Bretton Woods-i rendszer összeomlásával fenyegető időszakban létrehozott, John Maynard Keynes által 1944-ben elképzelt Bancorhoz hasonlóan az SDR rendelkezik minden szükséges tulajdonsággal ahhoz, hogy a világ számára szükséges monetáris eszközzé váljon: egy olyan nemzetközi valutává, amelyet az IMF-ben, egy erre a célra létrehozott intézményen belül, összehangoltan működtetnének. Az ötletet 2009-ben a kínai központi bank elnöke, Zhou Xiaochuan vetette fel, aki a Nemzetközi Valutaalapban egy olyan globális központi bank kezdeteit látta, amely képes lenne a nemzetközi likviditás kezelésére az árstabilitás védelme mellett. A változás természetesen az IMF reformját is magában foglalná, és megfosztaná az Egyesült Államokat a vétójogától, mivel az amerikai elitnek nem áll szándékában elveszíteni a dollárral járó kiváltságait.
Legalábbis egyelőre. Mert, ahogy Astrid Viaud és Paul-Arthur Luzu rámutatott, Donald Trump az elnöksége idején (2017–2021) folyamatosan megkérdőjelezte „az Egyesült Államok állandó deficitpolitikáját, amely lehetővé teszi a dollár dominanciáját”. Ez „erős jelzés” volt, amely „kétségeket ébresztett azzal kapcsolatban, hogy az USA el akarja-e látni dollárral a világot". (25) A hivatalos és a médiaretorika ellenére, amely az „erős” dollárt az ország nagyságának szimbólumaként tekinti, az amerikai lakosság valójában az egyik fő nyertese lenne egy olyan dollárnak, amelynek értékét többé nem növelné a nemzetközi státusza. Ahogy Galbraith megjegyzi, „[a monetáris] multipolaritás rossz lehet az oligarcháknak, de jó a demokráciának, a bolygó védelmének és a közérdeknek. Ebből a szempontból sosem jöhet el túl korán”. Sajnos, figyelmeztet, „a világgazdasági rendben csak a rendkívüli válságok idején történnek jelentős változások”. (26)
Dominique Plihon nyugalmazott egyetemi professzor (Sorbonne Paris Nord) és az ATTAC – Association pour la taxation des transactions financières et pour l’action citoyenne [Alakulat a Tőketranzakciók Adóztatására az Állampolgárok céljára] – tudományos tanácsának tagja.
Fordította: Morva Judit
