Kovács Ilona könyvismertetője: François Cadilhon : Les Montesquieu après Montesquieu /Tenir son rang du XVIIIe au début du XXe siecle [A Montesquieu-család Montesquieu után / A nemesi rang megtartása a XVIII. századtól a XX. század elejéig]

 montesFrançois Cadilhon : Les Montesquieu après Montesquieu /Tenir son rang du XVIIIe au début du XXe siècle [A Montesquieu-család Montesquieu után / A nemesi rang megtartása a XVIII. századtól a XX. század elejéig], Maison des Sciences de l’Homme d’Aquitaine, Pessac, 2016. 329 o.

A könyv szerzője François Cadilhon kiváló történész, a XVII.-XVIII. század európai történelmének nagy ismerője, aki e korszak kutatásának szenteli karrierje nagy részét a kezdetektől fogva. A kultúrtörténet és a helytörténet szakértőjeként sok fontos kiadvány fűződik a nevéhez. Egyetemi tanárként a Bordeaux-i egyetemen (Université de Michel de Montaigne 3) oktat és sikeresen vezet több kutatócsoportot történész kollégáival együtt. A helyi egyetem történetéről is publikált már könyvet (az 1441-es alapítási év és napjaink közti korszakot tárgyalva), de érdeklődési köre ennél sokkal szélesebb, főbb témáit napjainkig kiszélesített perspektívában követi. Számos nemzetközi tudományos találkozót és konferenciát szervezett egyetemi keretekben ezekről a kutatási témáiról, legutóbb a cenzúra problémaköre állt a középpontban, földrajzi és időbeli korlátok nélkül. Részben a tudományos rendezvények anyagából, részben a kollektív kutatások eredményeiből sokat közzétett, mint tanulmánykötetek szerkesztője, ill. szerzője. Közép-Kelet-Európa történelme szintén az érdeklődési körébe tartozik, pár éve Magyarország újkori történelmét is összefoglalta (2005)  közérthető formában (La Hongrie moderne, 1450-1850).

Doktori értekezését a középfokú oktatás kérdéseiről írta, a régi Aquitania megyére összpontosítva a figyelmét. A nevelés és tanítás kérdései később is erősen foglalkoztatták, a Régi Rendtől elindulva napjainkig, Voltaire-től a modern iskolareformok koráig. Korábbi munkáit továbbfejlesztve kiterjesztette érdeklődését általában a középfokú oktatás intézményeinek fejlődésére Európában. Az utóbbi évtizedekben sokat foglalkozott a levelezés műfajával és sok kiváló levélíró személyiséggel Közép-Európában (1648-1848 között). Ezen a téren messze túlhaladva a tények feltárását, az írásos kommunikáció és az írott üzenetek mentén kialakuló hálót vizsgálta, amely művészeti szempontból éppen olyan hatásosan tud működni, mint gazdasági, politikai és diplomáciai téren. Érdekes tanulmányai szólnak a vallásos élet formáiról (XVI.-XX. század), a sikeres karrierek hátteréről és történetéről a vizsgált korszakban, de számunkra különösen fontos a  már idézett könyve az újkori Magyarországról, jó bevezetés a témába és nemcsak egyetemistáknak készült, hanem szélesebb olvasóközönségnek.  Most megjelent könyve ennek a vizsgálódásnak egy újabb állomása.

 Fő és állandó témái között ugyanis a Bordeaux-i születésű Montesquieu és kora folyamatosan jelen van. Vizsgálta már a hétköznapi élet mozzanatait az ő korában, a családi hagyományokhoz való viszonyát családtörténeti alapon, ezúttal pedig a családtörténetet vitte tovább napjainkig: azt követte nyomon, mi lett a sorsa Montesquieu halála után utódainak. Az író egy ma élő leszármazottja, Alexandre de Montesquieu írt Előszót a kötethez, amely több évszázadot átfogóan tárgyalja a nagy nemesi család történetét, beleértve a leghíresebb családtagot. A Perzsa levelek (1721) világsikere óta jól ismert név viselői közül természetesen a levélregény szerzője (Charles Secondat de Montesquieu, 1689-1755) a legismertebb, mert ő az irodalom, a filozófia és a jog, illetve jogtörténet területén több alapvető művet publikált. Születésekor a család már a régi nemességhez tartozott, és jogi tanulmányai után Charles Secondat megörökölte a Bordeaux-i törvényszéki elnöki tisztséget és a bárói címet. Apja, Jacques de Secondat, katona volt, aki 1685-ben Conti herceg oldalán Magyarországon is harcolt a török ellen. Fia, irodalmi és jogi területen egyaránt jeles munkái és filozófiai esszéi közül a magyar felvilágosodás képviselőire főleg A törvények szelleméről című könyvével (1748) hatott, amelyet már a korban lefordítottak magyarra. Később törvényszéki állását feladta (1725), elsősorban a művészetekkel foglalkozott, és 1728-ban a „halhatatlanok” közé került: párizsi Akadémia tagja lett. Sokat utazott, ugyanebben az évben járt Magyarországon is, és tapasztalatairól írásban beszámolt. Szíve szerint életművész lett volna, ha anyagi helyzete ezt véglegesen lehetővé teszi számára, ahogyan élete egy-egy korszakában ezt meg is engedhette magának. Legfontosabb bevételi forrása az volt, hogy a híres borvidék kiváló termékeit forgalmazta, de az osztrák örökösödési háborúban, az angol piac elvesztése miatt komoly anyagi veszteségeket szenvedett, akárcsak a többi francia bortermelő és kereskedő, és nem tudta magát egészen a tudományoknak és a művészeteknek szentelni, de életműve így is jelentős, és napjainkig hat.

François Cadilhon részletesen bemutatja, hogy leszármazottai közül senki nem futott be olyan ragyogó pályát, mint ő. Igaz, hogy ügyvéd fia (Jean-Baptiste) jól boldogult, de maradandót nem alkotott. Egy gazdag földesúr leányát, Marie-Catherine-Thérése de Mons-t vette feleségül, ami a család anyagi helyzetét megszilárdította, de egyetlen fiúgyermekük utódok nélkül halt meg. Montesquieu idősebb leánya, Marie-Catherine, nagybátyjához, Vincent de Guichaneres-hez, Armanjan földesurához ment férjhez. A kisebbik leányt, Marie-Josephe-Denise-t, aki legközelebb állt apjához, Montesquieu harmadik unokatestvére Godefroy de Secondat vette nőül. A Montesquieu nevet az ő utódaik tartották fenn, a La Brède-i kastély és birtok még ma is tulajdonuk. A következő másfél század folyamán az utódok életútja mégis azt bizonyítja, hogy bár politikai és gazdasági viszontagságok egész során sikerült úrrá lenniük, nemesi rangjukat és életmódjukat megőrizték ugyan, de komoly fejlődésre már nem volt erejük. Tiszteletre méltó azonban, hogy a család hagyományait minden körülmények között fontosnak tartották. A kiváló történész hitelesen mutatja be ennek a hagyományőrzésnek a folyamatát, kiterjedt levéltári kutatásokra alapozva véleményét. Szerinte a továbbélés és a rang továbbvitelének titka az, hogy képesek voltak alkalmazkodni a változó körülményekhez, gazdasági-politikai téren éppen úgy, mint a társadalmi életben. Igaz, hogy olyan kiemelkedő tehetség, mint íróként és gondolkodóként egyaránt jelentős felmenőjük, nem akadt több közöttük, de jelentős pozíciójukat sikeresen átmentették hosszú ideig.

        François Cadilhon csak úgy tudta elérni könyvének elsődleges célját, hogy saját, kiterjedt kutatásai mellett néhány fontos elődjének munkáira is támaszkodott. Egyet ért egy Colbert-szakértő (Jean-Louis Bourgeon) véleményével, amely szerint a társadalmi felemelkedés és a magas színvonal megtartása csak szilárd családi háttérrel képzelhető el. Kizárólag ennek köszönhetően tud kibontakozni az egyéni tehetség, és így vezethet fényes karrierhez, amelyet az utódoknak kötelessége fenntartani. Egy másik nemesi dinasztia kutatója szerint az alkalmazkodási képesség mellett nagyon fontos az, hogy az utódok ne csak mulandó címekre és javakra figyeljenek, hanem időt állóbb értékeket is képviseljenek. A Montesquieu-családban a női leszármazottak szerepe szinte fontosabb, mint a férfiág képviselőié, állítja François Cadilhon, és ebben is folytonosság figyelhető meg. A híres író magánélete példaértékű mindenütt, hasonló módon járt el, amikor 1715-ben nem szerelmi házasságot kötött, hanem egy gazdag hugenotta család lányát, Jeanne de Lartigue-ot vette feleségül. Jeanne a protestáns taláros nemesség leszármazottja volt, az ő hozománya jelentette a vagyon nagyobbik részét, és a birtok igazgatását végig ő tartotta a kezében. Ilyen módon a családfő sokat tartózkodhatott Párizsban, és amikor csak tehette, külföldi utazásokra indult. A későbbiekben három gyermekük, két lány és egy fiú közül, a lányok őrizték sikeresebben a családi hagyományt. Egyik jeles női leszármazottja, Louise Marie Suzanne, aki a XIX. második felében élt, és egy De Sivry báróval kötött házasságot 1886-ban, Jeanne de Lartigue mintájára saját kezébe vette a birtok és a társadalmi élet irányítását, és nem vallott kudarcot. Általánosságban is elmondható, hogy a nők álltak helyt sikeresebben a családban, ők hoztak meg sok fontos döntést, intézték a házassági és örökösödési ügyeket, és biztosították a folytonosságot. A férfiágon több a vitatható választás, például a gyarmatokon lévő befektetéseikhez ragaszkodtak (a függetlenné vált Haitin lévő ültetvényeikért kárpótlást követeltek), 1870-ben viszont helyt álltak és áldozatot hoztak a francia-porosz háborúban, ahogyan hősi halottjaik is voltak az I. világháborúban. Érdekes probléma, hogy az idők folyamán az utódok eladtak több kastélyt és birtokot a vagyonból, de a bárói címhez tartozó La Brède megtartásához mindegyikük ragaszkodott, valószínűleg szimbolikus okokból. Ez a birtok és kastély ma is a család vagyonának része. A hosszú családtörténet, minden ellentmondásával és váratlan fordulatával egyúttal értékes dokumentuma a francia nemesség történetének.

François Cadilhon alapos levéltári kutatásainak és történeti következtetéseinek talán az a legfontosabb tanulsága, hogy a Montesquieu- család fennmaradt ugyan a tárgyalt másfél évszázad folyamán, és egyes nőtagjai sokat tettek a nemesi rang fenntartása érdekében, de a forradalom után társadalmi szerepük csökkent. Mivel egyik leszármazott sem lépett értelmiségi pályára, és nem alkotott maradandót, ezen a téren sem értek fel a „nagy” Montesquieu-höz. Igaz, hogy nem is volt könnyű dolguk egy ilyen kiemelkedő tehetség és sikeres alkotó életművével szembesülve. Ha a művészetek terén nem is tudták felvenni a versenyt kiváló ősükkel, az utódok méltó módon megőrizték szellemi hagyatékát. Az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott a kéziratokhoz való viszonyuk is, kedvező irányban. Bár nehéz felmérni, hogy a vitatott művek szövegváltozataiból mennyit őrzött meg az első generáció, és mennyit semmisített meg saját biztonsága érdekében, a megmaradt korpusz is igen jelentős. Elsősorban a Törvények szelleméről okozhatott annak idején problémákat, hiszen azt előbb betiltották, majd szerteágazó vita tárgya lett már megjelenésekor Franciaországban és külföldön egyaránt. Mindenesetre jelenleg már hozzá lehet férni a családi iratokhoz és levelezésekhez, kutatható az egész archívum. Ezt a végre felszabadult hatalmas mennyiségű iratot és kéziratos forrást igen sikeresen használta fel François Cadilhon érdekes, újszerű koncepcióra alapozott munkájában.  Könyvének tanulságai messze túlmutatnak a Montesquieu-k sorsán, és igen hasznosak a családtörténetek és a francia nemesség sorsának tanulmányozásában is.

Kovács Ilona

Egyetemi tanár, műfordító

 













Hozzászólások   

0 #1 FirstEdwina 2017-11-19 22:24
I see you don't monetize your page, don't waste
your traffic, you can earn additional bucks every month because
you've got high quality content. If you want to know how to make extra bucks, search for:
Boorfe's tips best adsense alternative

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés