Dreams are my reality -performansz- (VII.4.)

Dreams are my reality

 

“Az Art+Text galéria Rokokó termében felépített egyszerre Candy Crush Saga és Tetris játékokra emlékeztető térkonstrukció és poppos-fodros botanikus kert július 4-én tapasztalat- és élmény-alapú személyre szabott mini-performanszok díszleteként lesz használva, amit öt hazai tervező streetesen glamouros too-much-but-never-enough ruhakompozíciói fognak meghosszabbítani és kiegészíteni a térben. Az egyszerre csak egy személy által megtekinthető és átélhető rövid, esetenként csak 4-5 perces performansz-show-sorozat célja elsősorban az intimitás és a vágy fogalmainak körbejárása személyes történeteket idéző flashbackek révén, 90-es évek club-teen-feel hangulatú anti-lineáris kontextusban a vizuális és a performatív művészetek valamint a divat határán.” - írják a szervezők az esemény Facebook oldalán.

A “Dreams are my reality” alkotójával, Ádám Annával (Gray Box), és kurátorával, Rieder Gáborral beszélgettünk.

 

Magyar Dipló (MD): Ugyan az elmúlt időben egyre több performansz eseménnyel és erre fókuszáló fesztivállal találkozunk, a műfaj itthon mégis periférikusnak mondható. Nem tanítják az egyetemen, nincsen se múzeuma, se galériája, se kifejezetten kutatója a műfajnak, a kurátorok is csak néha nyúlnak hozzá, és akkor is maximum egy-egy megnyitó erejéig. Te mégis úgy döntöttél, hogy kurálod és kiállítod a performanszot, maradandóvá teszed azt, ami eredendően efemér. Mi érdekel téged a performanszművészetben?

 

Rieder Gábor (RG): Ami igazán érdekel: az a jelenlét. A koncentrált jelenlét, ami a színház felől jön, de sokkal kiszámíthatatlanabb, sokkal élőbb, sokkal erőteljesebb, mint egy jólnevelt színpadi produkció. A hazai művészképzéstől ez teljesen idegen, itthon nagy tiszteletnek örvendő „mesterek” tanítják a fiatal képzőművész-növendékeket, arra, hogy miként kell a műterem magányában megbirkózni választott nyersanyagukkal, mondjuk az olajfestékkel vagy a márvánnyal. Az a fajta koncentrált, nézők felé forduló személyes jelenlét, ami a műfaj nemzetközi nagyjait jellemzi, ebben az összefüggésrendszerben értelmezhetetlen. Itthon a műfaj aranykora a '80-as évekre esett, amikor a képzőművészek (a sok autodidakta new wave arcnak köszönhetően, mint például a Bizottság tagjai) otthonosan mozogtak a performansz és az underground zene világában is. De ők inkább a neo-dadát, a börleszket, az abszurdot (és a punkot) képviselték a performanszon belül.

MD: Berlinben, Párizsban, Londonban, New Yorkban a legnagyobb galériák is foglalkoznak a műfajjal, szinte "piaca van" a médiumnak, itthon viszont jelenleg leginkább az alternatív szubkultúrához köthetőek a performansszal kapcsolatos események. Látványos, egyszerre vizuális és teátrális, elgondolkodtat, közönséget növel és nem utolsó sorban élményt garantál, ám mégsem feltétlenül rentábilis, hiszen egy performanszot csak nehezen lehet beárazni, és mégnehezebben eladni. Hogyan egyeztethető össze szerinted a műfaj egy for-profit galériának a célkitűzéseivel?

 

RG: Ha röviden akarnék válaszolni a kérdésre, akkor: nehezen. A műgyűjtők itthon jellemzően olajfestményeket keresnek, azok közül is inkább figurálisakat. Az elmúlt egy-két évtizedben ugyanakkor kialakult egy egész vékony gyűjtői réteg, amely nemzetközileg is tájékozott, és el-eltévelyeg az olyan szikárabb kortárs irányok felé is, mint a konceptuális művészet, az installáció vagy a médiaművészet. Szóval ez egy vállalás az Art+Text Budapest részéről, hogy fel szeretné és fel meri vállalni a performansz-művészetet. Bár azt azért – a pénzzel sokkal jobban kitömött – nemzetközi színtéren is látni, hogy a performansz főleg intézményi, nem-kereskedelmi műfaj: az egykor fél-undergroundban megszületett akciókat, happeningeket ma vintage csemegeként játsszák újra olyan nagy intézmények, mint a londoni Tate. A Tate Modern amúgy Tanks néven egy új szárnyat szentelt 2012-ben a performansznak, jelezve a műfaj megkerülhetetlenségét, sőt, kitapintható reneszánszát. Ma már a nagy vásárok, vagyis a kétkézzel megfogható műtárgyak eladásának szentélyei is mutatnak be performanszokat. És nemcsak kedélyes, plusz szórakoztatásként, cseresznyeként a tejszínhab tetején, hanem komoly szenzációként. Hogy egy példát mondjak, Hans Ulrich Obrist sztárkurátor az Art Baselnek 14 Rooms címmel szervezett egy nagy szabású performanszkörképet, úgy, hogy 14 ajtó mögött 14 performansz zajlott párhuzamosan.

 

MD: Kevés performanszművész van itthon, de nem a Gray Box az egyetlen, te mégis őket választottad. Hogyan figyeltél fel rájuk, mit találsz a munkájukban egyedülállónak?

 

RG: A Gray Box spiritus rectorával, Ádám Annával a Capa Központ által szervezett portfolio preview-n találkoztam. Ekkor már terveztük az Art+Text Budapestben Kiss Adriannak a nagy szabású installációkat felvonultató, július 4-én nyíló, anthropots című tárlatát, amire épp egy berlini fitnesz-performansz művészt akartunk meghívni. Szinte sorsszerű volt, ahogy láttam Anna portfóliójában egy múzeumi fitnesz programot. Elkezdtünk beszélgetni, végül a fitnesz helyett egy sokkal személyesebb, komplexebb, izgalmasabb performansz-akció ötlete született meg, ami nemcsak egyszeri esemény (filmrészletekkel, dizájner ruhákkal, füstgéppel és diszkófényekkel), hanem egy képzőművészeti installációként is értelmezhető tárgyegyüttes, ami nemcsak a performansz „hűlt helye”, hanem önálló mellék-kiállítás is. Remélem, hogy ez az esemény egy hosszabb távú együttműködés kezdete lesz Anna és az Art+Text között. Az eddigi pozitív visszajelzések alapján a performansz műfajra igény van itthon is!

 

MD: Fotózol, videókat, objekteket készítesz, installációkban gondolkozol, itthon és külföldön is rendszeresen kiállítasz. Egy jól működő és felkapott művészkollektívát alapítottál és vezetsz, amiben a vizuális művészetet a performansszal és a divattal kombinálod: ledöntitek a konvenciókat, áttöritek a határokat és gyakorlatilag új műfajt teremtetek. Hogy jött ez az egész?

 

Ádám Anna (ÁA): 2014-ben egy berlini rezidens programon Sally O’Neill-lal elkezdtünk egy olyan nagyobb hangvételű projekten dolgozni, ami egyszerre használja a képzőművészeti és a színpadi referenciákat, eszközöket, tereket… Sally kortárs táncos-koreográfus, az ő közege a színpad, a “black box”. Én styling-ot tanultam majd elvégeztem öt év képzőt Párizs-Cergy-ben, tehát elsősorban a kiállítótérben, a “white cube”-ban érzem magam otthonosan. A Gray Box első körben tehát egy átmeneti területen helyezkedett el két világ között, munkáink egyszerre merítkeztek a vizuális és a performatív művészetekből. Azóta eltelt három év, időközben jól kinőttük magunkat, már nem egy duóról, hanem egy művészkollektíváról beszélünk, amiben jelenleg tizenkét fő alkot közösen gyakorlatilag tizenkét művészeti ágat képviselve (festészet, fotó, zene, tánc, színház, bábművészet, építészet, művészetelmélet…). Ma tehát a projektjeink már nem csak két, hanem tizenkét szakterületet ötvöznek, és ezért nehezen besorolhatóak, hiszen se nem tisztán ez, se nem tisztán az, hanem mindenből egy kicsi. “Performatív divat-installáció”, “Konceptuális styling-improvizáció”, “Interaktív divatperformansz-party”, “Aktív díszlet-installáció”… igazából azt hiszem a műfajokat felvonultató lista legvégén található “Others” kategóriába tartozunk, ennek előnyeivel és hátrányaival együtt.

 

MD: Bár sokan vagytok, a Gray Box mégis egy olyan platformnak tűnik, ahol a művészi nyitottság, szabadság és demokrácia elvei valóban érvényesülnek: közösen alkottok szerepek és hierarchiák nélkül, felszabadultan kísérleteztek, nem féltek az újtól, különböző szaktudással rendelkeztek és folyamatosan újabbnál újabb együttműködéseket kezdeményeztek... De mégis mit csináltok? Hogyan lehetne körülírni és megfogni a "kollektív kreativitásra épülő munkafolyamat" konkrét eredményét és mit jelent pontosan a "tapasztalat-, élmény- és instrukció-alapú projekt"?

 

ÁA: Ez azt jelenti, hogy A-tól Z-ig közösen találunk ki egy olyan projektet, aminek az a célja, hogy akár csak egy pillanatra is, de a befogadó átéljen egy érzelmi, érzéki vagy kontextusból fakadó intenzitást. Nem az számít, hogy hányan jönnek el a performanszainkra, hanem az, hogy azok akik eljönnek, egy maradandó élménnyel vagy tapasztalattal távozzanak. Fontos számunkra, hogy a nézőre tényleg érdemben oda tudjunk figyelni, ezért legtöbb projektünknél a nézők és a performerek száma megegyezik, a helyek száma 10-15 főre limitált. Július 4-én az Art+Text galériába tervezett hely- és témaspecifikus projektünk esetében sem lesz ez másképp. Egy olyan nagyon rövid, 3-4 perces performanszokból álló sorozatot mutatunk be, amiben egy performanszot egyszerre csak egy vendég tekinthet majd meg egy díszletként funkcionáló installáció kellős közepén.

 

MD: Nem először fordultok meg kereskedelmi galériában, viszont Rieder Gábor az első hazai kurátor, aki nem performatív rendezvényként, hanem a megnyitó alkalmából "aktivált" installációként mutatja be a munkátokat. Van-e a performanszaitoknak olyan tárgyi dimenziója ami esetleg túlmutat a dokumentáción, illetve köthető-e az efemér és gyakran limitált létszámú projektjeitekhez egyrészt megvásárolható, másrtészt pedig egy tágabb közönség számára (a performansz után is) megtekinthető "műtárgy"?

 

ÁA: Az egész Gray Boxban a legmeghatározóbb fogalom talán az “átmenetiség”. Semmi sem kizárólag ez vagy kizárólag az, hanem minden egy vékony és törékeny átmeneti területen helyezkedik el. A projekteknek nem csak a műfaja, de ebből kifolyólag a tárgyi világa is behatárolhatatlan és plurális. Az Art+Text-ben például a tárgyegyüttesek egyszerre alkotnak július 4-én díszletet és installációt, majd július 5-től egyszerre lesznek műtárgyak és a performansz dokumentációi. Jelen esetben többnyire ruhákról és textil objektekről beszélünk, de volt már olyan performanszunk is, amit fotók, rajzok, grafikák és hímzett térképek egészítettek ki, kísértek, majd a későbbiekben dokumentáltak.

Dreams are my reality

Egyszemélyes performanszok. Regisztráció a helyszínen 18h-tól.

Július 4. 18-21h

Art+Text galéria: 1054, Honvéd utca 3.

 

Koncepció, térinstalláció, objektek: Ádám Anna
Performansz: Gray Box
Előadók: Almási Szabina, Bakonyi Zsuzsa, Fodor Orsi, Major Mátyás, Molnár Gyuri, Korponovics Roland, Pável Réka, Songoro Laura
Ruha: Gray Box valamint Csabai Zita, Faidt Dávid, Fazekas Endre, Gulicska Nóra, Wirth Abigail
Styling: Ádám Anna, Wirth Abigail
Make up: Magyari Fruzsina

Kurátor: Rieder Gábor

 -----

Képek:

1-2-3:

"A Szerelem Stációi" / Koncepció: Gray Box / Styling: Ádám Anna, Piróth Tímea / Modell: Piróth Erika ("Némaság"), Vavra Julcsi ("Érintkezés") / Make up: Magyari Fruzsina, Szerencsés Gabriella / Műtárgy: Jauernik Zsófia (Toto and his shiny company, 2015.) Fotó: ©​ Szombat Éva

4-5-6:

Ruha, koncepció: Abigail Wirth / Modell: Nagy Zsóka / Styling: Csalar Bence / Smink: Kredits Enikő, Batki Lilla / Haj: Német Nikolett / Fotó: Jámbor Zsófia / Helyszín: MKE, Epres Kert

Concepcio Gray Box Foto Szombat Eva 1 1 Concepcio Gray Box Foto Szombat Eva 2 Concepcio Gray Box Foto Szombat Eva 3

Ruha Wirth Abigail 1 1 Ruha Wirth Abigail 1k Ruha Wirth Abigail 4

 

 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés